Prológus

Tudom, azt mondtam, hogy majd csak elsején kezdem el, de nem tudtam várni, ízelítőnek felrakom a prológust... Remélem tetszeni fog, jó olvasást!

Valahol, a nem is olyan távoli jövőben, a Hord Cay szigeten

A fejembe húzom a kapucnimat. Még sosem jártam erre, igazából még sosem voltam a palota falain kívül, a szüleim mindig elzárva tartottak, egész eddigi életemben. Szörnynek tartanak, mert olyanra vagyok képes, amire ők nem. Egész életemben csak egy ablakon keresztül figyeltem az udvari életet, amiben nekem sosem lehetett részem. Sosem voltak barátaim, egy-két szobalányon kívül senkit sem ismertem. Itt vagyok tizenhat éves, és még életemben nem beszéltem egy fiúval sem, kivéve az apámat, de vele se gyakran. 

Hiába van éjszaka, mégis pörög az élet. Beleveszek a tömegbe, de ez mégsem olyan, mint eddig. Itt egy vagyok a sok közül, nem egy fogoly. Nem lenne rossz itt maradni, de tudom, hogyha a szüleim, keresni kezdenek, akkor itt, ebben az országban, Oskiában, hamar megtalálnának, ezért kell minél hamarabb elmennem Traubourgba.

 Megállok egy buszmegállóban, és leülök egy padra. Sajnos, mivel repülni nem tudok, ezért buszoznom kell. Ahogy láttam, ez megy Traubourg fele, muszáj minél hamarabb eltűnnöm innen.

A tenyerembe támasztom az állam, próbálok nem elaludni, mert annyit azért tudok, hogy nem lenne jó, ha valaki így találna meg itt éjszaka, mert lehet, hogy nem élném túl.
Figyelem körülöttem az életet, ahogy járkálnak az emberek, a párok találkoznak, és csókolóznak. Még sosem voltam szerelmes. Beszívom a kipufogógázzal szennyezett levegőt, büdös, szinte sosem éreztem még ezt, mégis tetszik. Élvezettel szívom be, mert ez a szabadságom illata. Egy magas, kopasz férfi elhalad előttem, és megbámul. Ledermedek, megfeszülök ültömben. Mi van, ha a szüleim embere, és a következő pillanatban rám veti magát, hogy visszavigyen. 
Nyelek egyet, és a távolodó sziluettjét figyelem. Bármi leshet rám, rengeteg itt a sötét hely, a sikátorok, és onnan bárki rám vetheti magát, hogy elkapjon, és visszavigyen, vagy megöljön, senki nem tudná meg, a rendőrség nem tudna azonosítani, nem vagyok benne egy rendszerben sem, tudom, hiszen saját szememmel láttam, hogy hivatalosan is halottnak nyilvánítanak. Sosem jelentett gondot a palota rendszerének feltörése, egyszerűen hamar rájöttem a dolgokra, tíz éves korom óta semmit nem tudtak tőlem távol tartani.
Egy szirénázó rendőrautó hajt végig az utcán, hamar eltűnik a látómezőmből, mégis még másodpercekig hallom a vijjogását. Valakit most ölhettek meg, vagy rabolhattak ki, vagy elkaphattak egy régóta keresett bűnözőt. Nem lehet rossz zsarunak lenni, a folyamatos harc, adrenalin, ahogy megszabadítják az embereket a rosszfiúktól, lövöldöznek, és egy kicsit jobbá teszik a világot. 

A busz lassan begördül elém, a reflektora bevilágítja az arcomat, néhány másodpercre teljesen elvakít. Felpattanok, ebben a pillanatban a hátsó ajtó kinyílik, és leözönlik róla rengeteg ember, én pedig beleveszek a tömegbe, és gyorsan felszállok. Nincs pénzem jegyre, ezért remélem, nem tűnök fel a sofőrnek.

Lerogyok az egyik hátul levő ülésre, kibámulok az ablakon, és várom, hogy elinduljon, el innen. 

A busz zötykölődve megindul, én pedig kifújom a bent tartott levegőt. Nem kaptak el, szerencsére. Kibámulok az ablakon, egészen addig figyelem az elsuhanó fővárost, a luxus, és a lerobbant negyedek váltakozását, amíg el nem nyom az álom.

Valaki rázza a vállam. Egy negyven év körüli férfi áll fölöttem, és ébresztget. Először megijedek, hogy mit akar tőlem, de pár pillanat múlva már rá is jövök, hogy a sofőr az. Körbepillantok, de rajtunk kívül senki nincs már a buszon. Azt hiszem, elértük a végállomást.

- Le kell szállnod, nincs tovább – mondja nekem, én pedig bólintok, és felkászálódom. Mindenem fáj, teljesen elgémberedtek a tagjaim. Biztos, hogy jó pár órát aludtam, mert már világosodik odakint.

A férfi arrébb áll, én pedig kimászok az ülések közül, és lemegyek a hátsó ajtón.

- Viszlát – szólok vissza neki, majd elindulok. Körül nézek. Van egy hosszú út, és megpillantom a vastag fehér sávot, ami elválaszt Traubourgtól. Elindulok a sáv felé. Tudom, hogy a másik oldalon vár rám az igazi szabadság, ott senki sem fog majd keresni. 
Hajnalodik, hallom, ahogy körülöttem csiripelnek a madarak, magamba szívom a természet illatát. Sokkal tisztább itt, mint amit eddig szívtam, lágy szellő simogatja az arcom, és lebegteti a hosszú, göndör, szőke hajamat. 

Megállok a vonal előtt. Nagy levegőt veszek, majd átlépem. Szinte érzem a felszabadult feszültséget, ami Oskiában várt volna rám. Sosem fogok oda visszatérni.

Elindulok az úton, remélem jó irányba ahhoz, hogy előbb, vagy utóbb, elérjek Uscyába.

 Már vagy egy órája megyek, megállás nélkül, de még senkivel sem találkoztam, eddig. Hallom, ahogy mögöttem jön egy kocsi. Megállok az út szélén, és kiteszem az egyik kezem, feltartva a hüvelykujjam, pont, mint ahogy a tévében láttam, de a kocsi csak elhajt mellettem. A fenébe!

Már alig bírok menni, muszáj egy kicsit pihennem, majd összeesek. Lehúzódok az útról, és egy kicsit arrébb megyek, nehogy elüssön bárki is. Lerogyok egy sziklára. Mindjárt szomjan halok, és majd összesek az éhségtől. Pedig még csak fél napja vagyok úton, mivel már teljesen kivilágosodott, én meg tegnap sötétedéskor indultam, ennek nyomatékot ad a gyomrom hangos korgása is.

Feltápászkodom, és elindulok vissza az útra. Jobb nem gondolni ezekre, és menni.

Ismételten hallok egy kocsit, ismételten megállok, és kirakom a kezem, próbálkozok stoppolni, de ez is elhajt mellettem. Döbbenetemre megáll úgy öt méterre előttem. Te jó ég! Megállt!

Odafutok az ajtóhoz, és bevágódok a kocsiba, az anyós ülésre. A sofőrre nézek. Egy fiatal srác, húsz-huszonkettő lehet. Barna haja van, és kék szemei, kifejezetten helyes.

- Köszi – mondom egy halvány mosoly kíséretében.

- Nincs mit – feleli, és rám villantja a fehér fogú mosolyát. – Hova tartasz?

- Uscyába.

Bólint egyet. – Rendben, el tudlak vinni egy darabig, de utána el kell, hogy váljanak az útjaink. Tudod, merre kell menni?

Megrázom a fejem. A tévében már sok olyanról hallottam, hogy milyen rosszul járnak a stopposok sokszor, de valahogy megbízok ebben a srácban, ráadásul nincs más választásom sem, mint megbízni benne, pénz nélkül nem megyek semmire. 

- Hogy hívnak? – kérdezi tőlem. miközben engem néz.

- Ayanna – vágom rá, de csak aztán jövök rá, hogy ezt nem kellett volna, amikor már kimondtam. – Téged?

- Liyam. Mit csinálsz itt, a semmi közepén, Ayanna?

Na, erre mit mondjak? – Új életet akarok kezdeni. – Végül is igazam van. – Szeretném hátrahagyni a múltamat.

- Oskiai vagy?

Bólintok.

Úgy két óra hosszát utazunk, amikor Liyam megáll.

- Na, megérkeztünk – mondja. Vagyis itt az időm kiszállni, vége a közös utazásnak.

Kikászálódok a kocsiból. Liyam lehúzza az ablakot.

- Ha arra mész, akkor öt kilométer után találsz egy falut, és onnan meg majd megy busz Uscyába – mondja, mutatva egy útra, ami a közelben lévő hegyek közé fut.

- Köszi – mondom egy halvány mosoly kíséretében. – Akkor… szia! – Intek egyet, majd elindulok azon az úton, amit mondott.

Dudál egyet, majd elindul az ellenkező irányba. Hátrapillantok a vállam felett. Nem hiszem, hogy fogom még látni.

Hangosan korog a gyomrom. Most már tényleg igazán éhes vagyok, már majdnem egy napja vagyok szökésben. Ez alatt az idő alatt annyi említésre méltó dolog történt, mint soha, az eddigi életemben. Az egyetlen társaságom a tévé volt, meg az internet, az emberek, akikkel az interneten beszélhettem, bárkivel, csak az összes oskiai oldal volt letiltva, nehogy lebuktassam a szüleimet, hogy élek, de tíz éves koromra minden tiltást feltörtem, én uraltam a gyenge biztonsági rendszert.

Nem volt jó gyerekkorom, de ennek vége. Teszek arról, hogy nekem is legyenek kalandjaim, és én sosem fogom ilyen szenvedésnek alávetni a gyerekem, mint amiben nekem volt részem, legyen akármilyen. Olyan voltam, mint egy tündérmesebeli hercegnő, csak értem sosem jött el a szőke herceg, én voltam a saját magam megmentője.

Már teljesen beértem a szurdokba, látom, ahogy felém tornyosul a szikla. Eszembe jut valami. Ki kellene próbálnom megmászni, ezt a képességemet még igazán sosem próbáltam.

Megkapaszkodom egy kiálló sziklában, és felhúzom magam. Megy ez nekem, mintha hazatérnék. Igazán könnyen megy, vagyis menne, ha nem lennék ennyire kimerült, de azért megyek tovább, és mászok, egyszerűbb, így, mint gyalogolni.

Úgy húsz méterre megpillantok egy kiálló sziklát, nagyobb ez, mint a többi, ott tudok egy kicsit pihenni.

Amint felérek, a hátamra fekszem. Mindjárt szomjan halok. Sötétedik körülöttem, nem is tudom hány óra van.

Lehunyom a szemem, és elnyom az álom.