2016. június 12., vasárnap

SZÜNET!!!

Sziasztok! 
Igen, jól olvastátok, egy darabig nem valószínű, hogy hozok részeket. Igazából már egy jó ideje ötlethiányban szenvedek,  minimum két, vagy inkább három hónapja. Eddig meg voltak írva a publikált részek, de az a baj, hogy kifogytam belőlük, titeket viszont nem akarlak itt hagyni bármilyen magyarázat nélkül, ezért írok ide. Nem tudom, mikor lesz folytatva a blog, (ha lesz egyáltalán). Az eddigi részeket fent hagyom, de nem lesznek újak. 
A legközelebbi jelentkezésemig, sziasztok! 

2016. június 4., szombat

5. fejezet

Két hete vagyok itt. Két hét telt el azóta, hogy Nicollal a szimulációban voltunk, és X megtudta, hogy ki vagyok. Azóta próbálom kerülni mind a kettőjüket, Nicollal kapcsolatban nagyobb sikerem van, az első pár nap még próbálta keresni a társaságom, de miután midig leráztam valamilyen mondvacsinált ürüggyel, megunta.
Nem sok mindenkivel ismerkedtem meg, igazából csak enni jártam ki, azon kívül miden időmet a szobámban töltöttem. Nem sokat változott az életem. Most is a tévét bámulom, vagy a neten lógok, a kapott laptopon, vagy éppen hackelek, igaz sokkal bonyolultabb rendszert kell feltörnöm. Csak a szoba változott meg, meg a ruházatom, más nem. De ezt is csak máig tudom csinálni, mert összegyűlt a tíz ember, ma kezdődik a kiképzés.
Felveszek egy méregzöld trikót, meg egy sima farmert, a megszokott fekete bakancsommal. A hajamat egy lófarokba fogom, kihúzom a szemem feketével, meg felkenek egy sötétvörös, majdnem fekete rúzst. Furcsa, hogy csak két hete használom ezeket a piperetárgyakat, mégis minden reggel úgy kenem ki magam, mintha mindig is ezt csináltam volna.
Ahogy végigmérem magam a tükörben, megállapítom, hogy egy deka izom nincs rajtam. A karomat, a combomat, és a hasamat is vékony zsírpárna fedi. Van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig lesz ez rajtam.
Felsóhajtok, és kimegyek. Az étkező felé veszem az irányt. Már kezdem itt kiismerni magam, igaz azt nem mondom, hogy csukott szemmel is bárhova eltalálok, de azt már profin tudom, hogy honnan szerzek kaját.
Elindulok az étkezőbe, és veszek egy szendvicset. Sajtosszenya, celofánba csomagolva. Elveszek még egy üveg vizet, és az asztalhoz veszem az irányt.
Mindig a terem sarkában ülök, egy hátsó, négyszemélyes asztalnál. Figyelem, ahogy a többiek ülnek az asztaloknál, élénken társalognak, nevetgélnek, reggeliznek. Összeszokott, vidám társaságok, ahogy figyelem őket, belém vág a felismerés, hogy most se tartozok sehova. Nincsenek barátaim, egyedül vagyok. Jó lenne benne lenni egy ilyen társaságba, ahol elfogadnak, úgy szeretnek, ahogy vagyok.
Még nézni is rossz őket, összeszorítja a szívem a magány.
Két falattal begyűröm a szendvicset, iszok pár kortyot, és ki is megyek. Nincs kedvem itt maradni.
A kiképző termek felé veszem az irányt. Csak egyszer jártam itt, az első napomon, de emlékszem, hogy hol van, pont a szimulációval ellentétesen.
Tegnap azt mondta X, hogy a hármas kiképzőben kezdünk. Ahogy megyek a folyosón figyelem a kétszárnyú, kilincs nélküli ajtókat. Már teljesen megszoktam, hogy akárhova akarok bemenni, ott ilyen érzékelőt kell használnom. Figyelem az ajtók tetején lévő számot, amíg el nem érem a folyosó közepén lévő hármast.
Kinyitom, és belépek a közepes nagyságú terembe. Olyan, mint a filmekben a tornaterem, úgy harminc négyzetméteres, a végében van egy matrac leterítve. A hozzám közelebbi végén madzag van, mintha valami ring lenne, a fal pedig azon a részen szivaccsal van bevonva. A fal mellett méterenként egy-egy bábú van, amin gyakorolni tudjuk az ütéseket.
Senki nincs itt rajtam kívül, fél órával hamarabb jöttem, mint kellett volna. Nincs jobb ötletem, így leülök a fal tövébe, felhúzom a térdem, és megtámasztom rajta a homlokom. Lehunyom a szemem.
Pár perc sem telik bele, mikor meghallom azt az ismerős sípolást, hogy jön valaki. Felemelem a fejem, és megpillantom Nicolt. Ő is hasonlóan öltözött fel, mint én, csak szürke trikó van rajta, a haját pedig ő is egy copfba kötötte.
- Szia – köszön halkan, és halványan elmosolyodik.
Én is rámosolygok. – Szia.
Leül mellém. –Tömeg – mondja, és halványan felnevet.
- Igen, az. Menő csapatunk lesz – mondom neki vigyorogva.
- Teljes mértékben – vágja rá. – Ayanna, és Nicol, a kétszemélyes kémosztag.
Hangos nevetésben törünk ki, amit egy újdonsült sípolás szakít félbe.
Két húsz év körüli srác jön be, szintén feketébe. Egy magasak, olyan száznyolcvan centi körül. Az egyik rövidre vágott göndör, barna fürtökkel rendelkezik, ez pedig világosbarna bőrrel párosul, a másiknak pedig rövid, világosbarna haja van, fehér bőrrel, és világos szemekkel Nem mondanám egyiket sem igazán helyesnek, olyan átlagosak.
- Sziasztok! – köszönnek, és leülnek mellém, a másik oldalamra.
- Ti is újak vagytok? – kérdezi a világosabb bőrű.
- Igen – vágjuk rá Nicollal egyszerre.
- Dayne vagyok – mutatkozik be.
- Én pedig Desmon, de csak, és kizárólag Des – teszi fel a kezét a másik srác.
Mi is bemutatkozunk, aztán csendben várjuk, hogy valaki dobjon fel egy témát. 
- Szerintetek mit kell majd csinálnunk? – töri meg egy perc után a csendet Nicol.
- Először fizikai. Megtanítanak verekedni, önvédelmet, meg szerintem jó pár harcművészetet, hogyha közelharcra kerül a sor, ne legyünk elveszve – mondja tárgyilagosan Des. – Szerintem ezzel párhuzamosan lesz egy elméleti, nyelveken tanítanak meg, kémiát, fizikát, bombát hatástalanítani egy rágóval, ilyesmi.
- Durva mi? – kérdezi nevetve Dayne. – Mármint, hogy pár héttel ezelőtt éltem az egyetemisták életét, bulizni jártam, készültem a vizsgákra, csajoztam, a másikban pedig itt ébredek fel a túrámból, hogy szuperkémnek képeznek ki, néhány éven belül ügynök leszek, aki atombombát hatástalanít, államtitkokat tör fel. Érdekesebb, mint az orvosi, amire apám kényszerített. – Elneveti magát, közben beletúr a hajába, összezilálva a barna fürtjeit. – Na, apa, erre varrjál gombot.
- Olyan, mint egy film. Mintha a Charlie angyalai spin-offjába kerültem volna, ahol én vagyok az egyik angyal – mondja Nicol.
- És akkor mi kik vagyunk? – kérdezi nevetve Des.
- A filmben nem szereplő angyalok! – vágja rá Nicol, és elneveti magát.
- Kösz – mondja a srác durcásan, de vigyorogva.
Újra nyílik az ajtó, és belép egy srác. Idősebb, mint mi vagyunk, olyan huszonöt körül lehet. Nagydarab, pontosabban izmos. barna, rövid haja van, erős arccsontja, kiugró járomcsonttal. Nem mondom, nem néz ki rosszul. Nicollal ösztönösen összenézünk, hogy megérkezett az első igazán jól kinéző srác, de nem nagyon vesz rólunk tudomást. Biccent felénk egyet, és nekitámaszkodik a falnak, és a termet figyeli, olyan, mintha felmérné az egészet, hogy mit lehet csinálni, a menekülő útvonalakat, a fal egyenetlenségeit. Szimpatikus csávó, mondhatom.
A srác megjelenésével a mi beszélgetésünk is elakadt, pedig már kezdtünk belelendüli a poénkodásba, de ahogy elnézem őt, nincs kedvem bármit mondani, csak a megjelenésével elnémított minket.
Rápillantok Nicolra, de ő is csak tanácstalanul néz rám vissza, neki sincs ötlete.
Unalmamban számtalanszor végigfuttatom az ujjamat a cirádás WA-n. Már nem vagyok kiakadva miatta, de nem is szeretem. Ez jelképezi, hogy tartozom valahova.
Egy perc sem telik el, és újra nyílik az ajtó. Egy srác, és egy lány jön be, szinte egyforma magasak, mind a kettőnek gesztenyebarna haja van, és ahogy én látom, sötét szeme, világos, fehér bőrrel. Biztos, hogy testvérek. Nem ülnek közvetlenül oda hozzánk, mint Dayne és Des, de nem vonulnak olyan nagyon külön, mint a titokzatos srác.
Tíz perc alatt megtelik a terem, vagyunk vagy húszan, úgy hatan állnak kis csoportban, beszélgetnek, nevetgélnek. Fiúk lányok vannak vegyesen, olyan huszonévesek. Ahogy nézem a termet, én vagyok itt a legfiatalabb, a csekély, tizenhat évemmel.
Belép X a terembe, mellette meg egy srác jön, én ledermedek döbbenetemben. Nem hiszem el, hogy itt van, ilyen nincs! Az a csávó, aki felszedett az úton, amikor Traubourgaba szöktem, talán Liyamnek hívják. Rám néz, összeakad a tekintetünk, és rám vigyorog.
Mind feltápászkodunk, vannak, akik X mögé mennek, és vannak, akik maradnak a helyükön, és figyelnek körbe, hogy mégis mit kell itt csinálni. Ahogy nézem, a mogorva pasi is mögé áll.
Szép lassan elhal a beszélgetés, pár másodperc múlva csak a lélegzetvételeket lehet hallani.
Ahogy megszámolom, huszonegyen vagyunk.
- Üdvözlök mindenkit – mondja X. Nem beszél hangosan, de biztos vagyok benne, hogy mindenki jól hallja, senki sem mer közbeszólni, olyan tekintélyt parancsolóan áll ott. – Ez a Walhalla 10. ügynökképző kiképzésének a kezdete. Az első fázisban, vagyis ebben két dolgotok lesz. A fizikai kiképzés alapjait megtanulni, puszta kézzel, meg kisebb, kézi fegyverrel megvédeni magatokat, másokat, a másik pedig a szellemi tudás alapjainak elsajátítása. Az egész képzés, öt évig tart, rátermettségeteket élesben, egy akcióban kell bizonyítanotok a végén, a mentorotokkal együtt. A mentorok ők, itt mögöttem, ők már pár éve sikeres ügynökök, az lesz a dolguk, hogy segítsenek titeket, támogassanak, de egyben ők a ti trénereitek is. Mindenkinek saját mentora lesz, és egy párja kezdők közül a képzés során, a névsort mindjárt felolvasom. Van valakinek kérdése?
Körbenézek, és ahogy látom, mindenki csak nézelődik, azt várja, hogy a másik mondjon valamit.
- Mi lesz a második fázis? – kérdezi a barna hajú lány de a testvére X mögött áll.
- Amolyan szimulációs bevetéseken vesztek részt, néhányatoknak már volt szerencséje kipróbálni – ennél  résznél ránk pillant, én pedig nyelek egyet -, de nem mindenkinek. Lesz még ugyanúgy elméleti képzés, akkor már nehezebb az anyag, és a nyelvek tanulása, mert ez alatt a néhány év alatt, amíg kiképzünk titeket, addig megtanultok négy nyelvet folyékonyan, és másik hármat meg fogtok tudni érteni. Egyéb kérdés? – Csend, senki sem szólal meg. Összecsapja a kezét. – Rendben. A párotokat úgy próbáltam beosztani, hogy ismerjétek egymást egy kicsit, a mentorotok pedig a szerencse dolga volt.
Elsorolja a névsort, a legtöbb név idegenül cseng. Engem, meg Nicolt osztott be egy csapatba, amire igazából számítottam is.
- A mentorok pedig a következők – mondja X, és elsorolja a neveket. Nicolé Liyam lett, ezért félig-meddig egy csapatban leszünk, az enyém pedig valami Rydel, de, hogy ki lehet, nem tudom. Nagyon remélem, hogy nem szadista, mert ha az, nekem végem.
Nicollal egy kicsit arrébb állunk, várjuk, hogy megjelenjenek a mentoraink.
- Te tudod, hogy ki a tied? – fordul felém. Elhúzom a szám, és megvonom a vállam.
- Annyit tudok, hogy a nevéből ítélve pasi. De a tiedet ismerem.
Kikerekedik a szeme. – Honnan?!
- Amikor elszöktem, és átjöttem Traubourgba, stoppoltam a határban, és ő vett fel. – Elnevetem magam.
- Sziasztok! – jön oda hozzánk vigyorogva az emlegetett, a titokzatos sráccal. – Te vagy Nicol – pillant a barátnőmre. – Én leszek a mentorod, Liyam vagyok. – Kezet fognak. – Veled meg már találkoztam – pillant rám vigyorogva, és rám kacsint.
A mögötte álló srác biccent egyet nekem, jelezve, hogy ő az én mentorom. Milyen közvetlen, de erre már rájöttem akkor, amikor bejött a terembe, és a puszta megjelenésével elhallgattatott minket.
Liyam meglöki egy kicsit, közelebb hozzám. – Viselkedj! – sziszegi neki, erre ő, Rydel gyilkos tekintettel néz rá.
- Szia – mondja nekem, bármiféle életkedv nélkül. – Rydel vagyok, én leszek a mentorod, blablabla… - Liyamre pillant, amolyan örülj pillantással. Remek, ennél jobbat nem is kaphattam volna.
- Nem akarsz cserélni? – súgom Nicol fülébe, de persze tudom, hogy nem lehet.
- Nincs az az Isten – feleli nevetve.
X összecsapja a tenyerét, erre néhány másodperc alatt mindenki elhallgat. – A fizikai kiképzés holnap kezdődik, de az elméleti még ma, egy órakor, a tizenkettes teremben. Addig megmutatom nektek az új szobátokat, ami a kiképzésetek alatt végleges lesz. Egyben lesz a mentorotokkal, és a párotokkal szomszédos. Szóval gyertek velem, hogy be tudjatok költözni.
Elindul kifele, és mindenki szedelőzködni kezd. Mind indulunk utána, egy jó kis tömeg gyűlik az ajtóhoz, ugye így elég nehéz kijutni, mert mindenki egyszerre akar.
- Te, hogyhogy itt vagy? – fordulok a mellettem kikötött Liyamhez.
Megvonja a vállát. – Ki akarok jutni – felei vigyorogva.
Rá nézek, felnézek rá. Minimum tizenöt centivel magasabb nálam, ha nem hússzal. Ez eddig fel sem tűnt. Hátra kell hajtanom a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Tudod, hogy nem így értettem – mondom neki felvont szemöldökkel.
- Tudom – mondja vigyorogva. Élvezi, hogy idegesíthet, én mindjárt felképelem, ami talán nem olyan jó ötlet, tekintve, hogy kém. – Csak nem meglepődtél?
- De, egy kicsit. A srác, aki felvett, amikor stoppoltam, két hét múlva a szupertitkos, kémbázison látom viszont, mint az egyik barátnőm mentora. Tök hétköznapi, végül is, igazad van, semmi okom meglepődni. – A hangomból csak úgy süt az irónia. Nem is értem, miért vagyok ennyire… kiakadva.
- Na, jó, talán tényleg nem olyan hétköznapi – mondja, és elneveti magát.
Kiérünk a folyosóra, és elindulunk a tömeg után.
Nicol mellém keveredik.
- Ez érdekes lesz… - mondja. – Hogy lesz ez, közös szobánk lesz a srácokkal, vagy mi?
Megvonom a vállam. – Valami olyasmi, nekem legalább is úgy jött le, hogy én Rydellel, te meg Liyammel leszel egy szobába, és a mi szobáink egymás mellett lesznek.
- Úgy lesz – szólal meg a másik oldalamon baktató Liyam -, hogy neked és nekem lesz egy közös… amolyan lakásunk, egy közös nappalival, meg fürdőszobával, de mind a kettőnknek lesz egy külön szobája. És veletek – itt rám pillant – szomszédosan leszünk, egészen a kiképzés végéig.
A tömeg lekanyarodik balra, egyáltalán nem oda megyünk, ahol az eddigi szobáink voltak.
Mindenki megáll, ezért mi is felzárkózunk a tömeghez.
- Ez egy kicsit el fog tartani. Minden szobának van egy száma, az lesz a ti számotok is. De addig mondom a neveket, hogy ki jöjjön, hogy betápláljuk az ujjlenyomatát. Ezt csak ti tudjátok majd kinyitni, mint az előző szobákat.
Elkezdi sorolni a neveket, Nicolékkal kezdi, vagyis mi leszünk a következők.
Mielőtt elindulna, még felém fordul. – Délben találkozunk a folyosón, és elmegyünk kajálni. – Nem várja meg a reakciómat, csak rám vigyorog, és ott hagy.
- Megyünk mi is! – fordul felém Des, miközben magára és Daynere mutat.
Nincs időm reagálni, mert meghallom a nevem, és elindulok X felé, átfurakodva a tömegen.
X egy ajtó előtt áll, rajta egy sárga fém kettes, közvetlenül mellette van Nicoléké. Rydel is megjelenik mellettem.
X betáplálja az ujjlenyomatunkat a kis tálcába, mi pedig belépünk
Egy nappali szerűségben vagyunk. Egy fekete bőr kanapé van a közepén, ugyanilyen fotelekkel, előtte egy kis üvegasztal. Mellette nyílik még egy ajtó. Az ezzel szemben lévő falon pedig szintén két ajtó, egymás mellett. A negyedik falon, a bejárattal szemben van egy állvány, azon néhány fegyver, kisebb-nagyobb pisztolyok, és néhány kard, meg kés, és egy számszeríj. Egy kicsit beteg.
Rydellel ketten vagyunk itt. Rápillantok, aki szintén a szobát méri végig, majd egy szó nélkül elindul az egyik ajtó felé, ahhoz, amelyiken van egy R, ami ugyan olyan, mint az ajtón lévő kettes.
Én az A-val díszítetthez veszem az irányt. Kinyitom, és bemegyek a szobába. Jelentősen kisebb, mint az előző volt, fele annyi. Egy kétszemélyes ágy van benne, a sarokban egy fotel, meg egy íróasztal, és egy ruhás szekrény, a sarokba pedig egy lámpákkal felszerelt fésülködőasztal van.
Kinyitom a szekrényt, amiben ott vannak a ruháim, az ajtó belső oldalán pedig egy tükör van. A fésülködőasztalon ott van az összes piperecuccom, az ágyon a laptopom pihen.
Annyiban különbözik ez a szoba az előzőtől, hogy itt nincs tévé, amit annyira nem bánok, mert amúgy se nagyon nézem.
Kiengedem a hajam, és ledőlök az ágyra. Bekapcsolom a gépet, és újra megpróbálom feltörni a biztonsági rendszert. Kíváncsi vagyok, vajon a többiek mit csinálnak.  

Tudom, hogy egy hét késéssel hoztam ezt a részt. Nem fogok hazudozni, hogy ja, nincs időm, sok a tanulni való, stb., egyszerűen elfelejtettem kirakni, mivel osztálykiránduláson voltam hétvégén :D 
Remélem tetszett ez a fejezet (is), jövőhéten jelentkezek, sziasztok! 

2016. május 22., vasárnap

4. fejezet

Figyelem az anyám eszméletlen testét. Nicol éppen kikötözi egy székhez, egy összegyűrt lepedővel. Hátrakötöttük a kezét, és a szájába egy párnahuzatot kötöttünk. Nem jó így látni, bármennyire is próbálom őt gyűlölni, nem tudom. Egyszerűen ő az anyám, és ennek köszönhetően szeretem, bármit tesz is.
Emiatt olyan nehéz nekem ez. A szemembe könnyek tolulnak, de kipislogom őket, egyszerűen nem hagyhatom, hogy bárki észrevegye, hogy rájöjjön, hogy ki vagyok.
- És most? – fordul felém Nicol. Megcsóválom a fejem. Miért tőlem várja azt, hogy megmondjam, mit kell tenni. Halvány gőzöm sincs erről az egészről, ötletem sincs, hogy mi legyen a következő lépés.
Megrázom a fejem. – Vegyüljünk el, ne keltsünk feltűnést. – És kerüljük az apámat.
Elsétál anya mellett, erre ő felkapja a fejét, a tekintetét rám emeli. Könyörgést látok a kikerekedett kék szemében, de nem engedhetem el, nem hagyhatom, hogy lebuktasson.
Elfordítom a fejem, nem is akarom őt látni. Belenyög a rongyba, mondani akar valamit, de nem tud.
- Menjünk – fordulok Nicol felé, a hangom érzelemmentes.
Elindulunk az ajtó felé, anya kiáltásai végig kísérnek bennünket.
- Menjünk vissza – mondja, amint becsukjuk magunk mögött az ajtót. Nem ellenkezem.
Visszamegyünk a terembe. Már egyikünknek sincs olyan jó hangulata, az előző események erős bélyeget nyomtak ránk.
Figyelem a színkavalkádot. A nevetgélő, táncoló párocskákat, ahogy a lányok próbálják szempilla-rebegtetéssel, és minél kihívóbb, mellvillanósabb pózban állni, hogy a kiszemelt srác, herceg, vagy éppen miniszter őket tüntesse ki a figyelmükkel. A férfiak sem különbek, próbálnak minél jobban feszíteni, kimutatni, hogy ők az erősebbek, a felségesebbek, azok, akik a legjobban megérdemlik, hogy az adott hölgyek velük menjenek a kertbe sétálni, andalogni. Olyan ősi ez az egész, nemesek, a felsőbb tízezer már olyan régóta játssza ezt a játékot, ahol minden mozdulatnak, tekintetnek, és elejtett mondattöredékek oka van. Olyan ez a hely, mintha a Napkirály udvarát, Versaillest költöztették volna a mi időnkbe, modern világítással, és angol WC-vel, más nem változott. 
Megrázom a fejem, elhessegetve a gondolatot. Nicolra nézek, aki rezzenéstelenül nézi a tömeget. A szája egy kicsit elnyílt, a vörös rúzsa már szinte teljesen eltűnt, a sminke egy kicsit elkenődött, egy szőke hajtincs a szemébe lóg. Furcsa, hogy még csak ma találkoztunk, sokkal többnek tűnik, közelebb érzem magamhoz, mint eddig bárki mást, nem mintha olyan nagy viszonyítási alapom lenne.
Integetek az arca előtt, hogy ne bambuljon már, ne nézze őket olyan feltűnően.
- Mi az? – kérdezi, miközben becsukja a száját, és halványan rám mosolyog.
- Három perce nézed a tömeget pislogás nélkül – mondom.
- Csak azon gondolkoztam, hogy milyen lehet nekik? Milyen lehet hercegnőnek, grófnőnek, vagy a fene tudja, hogy minek lenni, nem normális, földi halandónak, mint én, vagy te?
Elhúzom a számat. Nem vagyok olyan, mint ő, de én is hasonlóan gondolkozom. – Nem tudom. Vajon milyen lehet az, hogy csak azon agyalnak, hogy milyen a ruhájuk, a sminkjük, vagy, hogy melyik hercegnek jönnek be. De kétlem, hogy minden tökéletes, bonyolult az illemtan. – Látom magam előtt azt az egy évet, amikor Lucá tanított, hogyan legyek jól nevelt. Csak az alapokat tanította, nem mentünk bele a részletekbe, de az is nagyon bonyolult volt. – Nem mindegy, hogy hogyan beszélnek, hogyan ülnek, és hogyan fogják a poharat. Nem mindegy nekik, hogy mit mondanak, milyen arcot várnak. Ez az a világ, ami tökéletesnek tűnik, de belülről pedig csupa ármány, csalás, és manipuláció.
- Honnan tudsz ennyit erről? – kérdezi döbbenten.
Nyelek egyet. Na, erre mit mondjak?! – Az anyám… dolgozott itt még előtte, mármint mielőtt megszülettem, és mesélt dolgokat – felelem végül, mert jobb nem jut eszembe.
A tömegből megpillantom az előző partneremet, aki egyenesen felénk tart, arcán elterülő vigyorral.
- Ó bazd! – morgom az orrom alatt, és elfordítom a fejem, holott tudom, hogy észrevett, láttam rajta. Megpróbálok minél jobban Nicol mögé bújni, de közben ügyelek arra, hogy ne legyen feltűnő a rejtőzködésem.
Egy fehér inges, fekete szoknyás pincérnő sétál el mellettem, a kezén egy tálcát egyensúlyozva, rajta vagy tizenöt pohár pezsgővel. Gyorsan lekapok egy poharat, és lehúzom a tartalmát. Életembe nem ittam még semmi alkoholost, de ez egyszerűen mennyei. Lágyan, szinte simogatja a torkom a kesernyés lötty. Uram Atyám, ez egyszerűen leírhatatlan!
A herceg ideér hozzánk, mind a kettőnkre villant egy mosolyt. Kezet csókol nekem, és Nicolnak is. Amikor az ajkát a kézfejemre tapasztja, felpillant rám.
- Ízlik a pezsgő? – kérdezi.
Bólintok.
- Anglia legjobb üvegeit hoztuk el apámmal a Királynőnek. Apropó, nem tudjátok, hogy hol van?
Összenézünk Nicollal. Nehezen tudom megállni, hogy ne húzzam el a számat.
A barátnőmmel szinte egyszerre vonjuk meg a vállunkat.
- Passz – feleli Nicol.
Összenézünk. Egy apró biccentéssel az ajtó felé jelzek neki, hogy le kellene lépnünk. Elmosolyodik, ebből tudom, hogy egyetért.
- Figyelj… Elvira, el tudnál jönni velem egy pillanatra? – kérdezi Nicol, de párszor megakad, gondolkozva, hogy mit mondjon.
- Persze – mondom, és elindulunk az ajtó felé, de még a vállam fölül küldök a srácnak még egy mosolyt, hogy ne tűnjek annyira bunkónak.
Lerogyunk az egyik folyosói kis kanapészerűségre. Belesüllyedünk a kényelmes, zöld szivacsba.
- Mi legyen most? – kérdezem. – Meg kellene keresni a királyt, hogy végre letudjuk ezt az egészet.
Hátrahajtom a fejem, és a makulátlan fehér plafont bámulom. Egyre kevésbé tudom, hogy ez nem a valóság. Minden olyan valóságos, a hangok, a szagok, a bútorok, az emberek, anya. Nem segít tudatomnál maradnia annak a ténynek, hogy ez csak egy szimuláció.
- Hihetetlen ez az egész, nem? – kérdezem.
Bólint egyet. – De, kezdem elveszíteni a valóságérzetemet. Olyan furcsa, hogy azok az emberek ott bent – a fejével int a terem felé -, nem valóságosak, csak a lencse műve. Apropó, mit mondott neked Aurora?
Egy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban, és egyszerűen nem bírom eltüntetni. Olyan jó lenne, ha elmondhatnám neki az igazat, de félek, minden normális ember félne tőlem. És egyszerűbb a teljes igazságot titokban tartani, mint azon agyalni, hogy mit mondtam el, és mit nem.
- Azt gondolta, hogy ismer, és meg akart nekem mutatni valamit – felelem végül, és megvonom a vállam. Tettetem, hogy nem nagydolog, de mégis nekem az.
- Ayanna! Te mégis mit csinálsz itt?! – kiállt fel döbbenten egy férfi tőlünk balra. Mind a ketten arra nézünk, amerről a hang jött, és megpillantom az apámat, ahogy egy vörös fotelnek támaszkodik. Fekete öltönyben van, sötét haját rövidre vágatta, sötét szeme szikrákat szór. Látom, ahogy elfehérednek a bütykei, miközben egyre jobban szorítja szerencsétlen bútort dühében.  Ezt nem hiszem el!
Ahogy körbe nézek, két őr is felénk kapja a fejét, készen állva arra, hogy cselekedjenek, ha szükséges. Nem, mintha két tini lány akkora veszélyt jelentene.
Apa elengedi a fotelt, és felénk indul. A testtartása merev, léptei határozottak, egyenletesen kopognak a fehér márványpadlón, amit a hatalmas tér visszaver, ennek köszönhetően háromszor halljuk, és így ez az egész még vészjóslóbb.
- Istenem… - suttogom. Most mégis mit csináljak? Ezt nem hiszem el…
- Ayanna Emilisa Renaya Seliah-Medo Commacho, – basszus, a teljes nevemen szólít, le fog buktatni -, mégis, hogy gondoltad ezt?! Leszöksz ide, és mi van, ha rájönnek? Most azonnal visszamész oda!
- Halkabban – sziszegem neki, nem akarom, hogy mindenki idejöjjön. Felesleges tagadnom, apa tudja. – Senkinek sem tűnik fel, hogy itt vagyok.
- Dehogynem! Ő meg ki? – A fejével a mellettem ülő Nicol felé biccent.
- Hannah – vágom rá, elterelve a gyanút arról, hogy ismerem. – Itt találkoztunk.
 Rápillantok a barátnőmre, aki döbbenten ül mellettem, és ide-oda kapkodja a fejét közöttünk.
- Hagyd, hogy egy kicsit éljek! – mondom neki, és felpattanok. Van egy ötletem. – Vagy azt akarod, hogy… - Direkt félbehagyom a mondatot, ezzel téve még félelem keltővé. Most az egyszer használom ellene, vagy bárki ellen a képességemet, igaz, nem biztos, hogy ebben a szimulációban egyáltalán van, de ezt senkinek sem kell tudnia.
Felemelem a kezem, és megfeszítem az ujjaimat, jelezve, hogy bármelyik pillanatban használhatom, és nem érdekel, hogy ki látja, holott ez nem így van. Lépek még egyet apa felé, aki hátrál egyet, ezzel meghagyva a távolságot közöttünk. Apa barna szemei kikerekedtek, minden magabiztosság eltűnt belőle. Olyan, mint az antilop, aki az oroszlán csapdájába esett. A szemében látom a rettegést, és tudom, hogy én vagyok az erősebb, legalább is úgy hiszi. Nem tudom, mi ütött belém, sosem fordultam ellene, bárki ellen, most mégis úgy érzem, hogy le tudom őt győzni, le tudok győzni bárkit is.
- Ayanna ne… - suttogja, de ezt is alig hallom.
Hirtelen úgy érzem, mintha kihúznák alólam a talajt. Elmosódik előttem a világ, a halk zene teljesen elhal. Teljesen sötétben vagyok, pislogok párat, de nem segít, megdörzsölöm a szemem, aminek nekiütközik a lencsének, amit gyorsan kiszedek.
A fülemből kiszedem a dugót, ezt is a markomba tartom, mint a lencsét. A kezembe ott van a pisztoly, amit eldobok, hangos puffanással ér földet.
Hogyan kerültem ki a szimulációból? Mi történt? Miért éreztem magam olyan… legyőzhetetlennek? Vajon miféle szörnyeteg lehetek? Ott, akkor képes lettem volna használni a tulajdon apám ellen.
Hallom, ahogy nyitódik az ajtó, és fény szűrődik be a koromsötét szobába.
Kimegyek a teremből, a fény elvakít, másodpercekig semmit sem látok. X ott áll mellettem, és aggódva néz rám.
- Jól vagy? – kérdezi.
Éppen válaszolni akarok, hazudni valamit, amikor kinyílik a mellettem lévő ajtó, és kilép Nicol. Most normálisan néz ki, pont mint reggel.
- Mi történt veled? Honnan ismert a király, és miért volt rád olyan dühös? – kérdezi tőlem, és látszik rajta, hogy nehéz lesz beadni neki bármit is.
Behunyom a szemem, majd kinyitom, és megeresztek felé egy mosolyt. – Nem tudom. csak sodródtam az árral. Improvizáltam. – Megpróbálom lazán megvonni a lábam, de darabosra sikerül. – Nem nagy ügy, mindig is volt színészi tehetségem.
Felvonja az egyik szemöldökét, de nem kérdez semmit.
- Mennyi ideig tartott? – fordulok X felé.
- Négy óra – feleli. – Most van dél.
Bólintok. Nekem is körülbelül annyinak tűnt.
- Jól vagy? – kérdezi X – Olyan sápadtnak tűnsz.
Nem, nem vagyok. Rosszul vagyok, azt hiszem, mindjárt kidobom a taccsot. 
- Igen – felelem. – Csak pihennem kell egy kicsit.
Nem várok választ, csak végigindulok a folyosón, és reménykedek abban, hogy visszatalálok. Próbálok nem futni, nem akarok feltűnést kelteni.
Néhányan szembe jönnek velem, de nem foglalkozok velük. Arra koncentrálok, hogy jó helyen forduljak le, és ne buggyanjanak ki a szúró könnyeim.
Ahogy elérem a folyosót, egy kicsit lassítok. Az a baj, hogy nem tudom, melyik ajtó az enyém, mindegyik ugyanolyan. Visszább megyek, azt hiszem az ötödik ajtó volt az enyém.
Leszámolom, és belenyomom az ujjam az olvasóba. Az pittyen egyet, és kinyílik az ajtó. El sem hiszem!
Bemegyek a szobába, és becsapom magam mögött, hangos puffanással ér a helyére.
Végre egyedül vagyok!
Szabad folyást engedek a könnyeimnek, végre nem kell játszanom magam. Egyszerűen nem bírok állni, összerogy alattam a térdem, és a padlóra esek.
El sem hiszem, hogy tényleg megtörtént. Lebuktam, lebuktattam magam Nicol előtt. Ő is félni fog tőlem, elmondja X-nek, és itt is fogoly leszek, vagy száműznek, vagy… vagy talán meg is ölnek. Lehet, az lenne a legjobb. Ha nem léteznék, nem lennék szörnyeteg, és nem jelentenék veszélyt senkire.
Ahogy behunyom a szemem, látom apa rettegő tekintetét, ahogy fél tőlem. Ott, akkor, eluralkodott felettem valami, képes lettem volna használni ellene az erőmet, magam sem tudom, mi történt volna vele, ha nem ér véget hirtelen. Mi történt egyáltalán? Hogy jutottunk ki? és egyáltalán az tényleg apa volt ott?
Kopognak az ajtón. Ledermedek, nem reagálok, hátha elmegy.
Várok pár másodpercet, de ismét kopog, most már erősebben.
- Ayanna, nyisd ki! Beszélnem kell veled. – X az, biztos jött, hogy kidobjon, vagy bezárjon.
Felállok, és a tükörbe nézek. A szemem alatt sötét sminkkarikák éktelenkednek. Letörlöm a dzsekim ujjával, de így se nézek ki jobban, a szemem, az orrom, és az egész arcom piros. Ahogy megfordulok, megpillantom a lebegő párnámat, meg takarómat. Sosem tudtam irányítani az erőmet, amikor dühös, vagy zaklatott vagyok. A gondolataimmal leeresztem.
Az ajtóhoz lépek, de az ujjlenyomat olvasó felett megáll az ujjam. Tudom, hogy be kell engednem, de kell még pár másodperc, hogy elég bátorságom legyen hozzá. veszek egy mély levegőt, és belenyomom az ujjam a tálcába. Már nem lehet visszacsinálni.
Kinyílik az ajtó, és bejön X. Egyedül van, azt hittem, hoz majd magával valakit, hogy elkapjanak, de nincs itt senki más. Habár, ha jobban belegondolok, kém, egyedül is el tud bánni velem.
Leül az ágyam szélére, és csak néz rám. Várja, hogy mondjak valamit, de nem kezdek magyarázkodni, ő jött hozzám, neki kell kezdenie.
- Nem akarsz mondani nekem valamit? – kérdezi, a hangja számon kérő. Keresztbe fonom a karom a mellem előtt, és megrázom a fejem. Nem fogom magam bajba keverni, jobban, mint amekkorában most vagyok. – Rendben – mondja, és bólint egyet. – Jobban örültem volna annak, ha te magad mondod el, de ha nem, hát nem.
Egy pillanatra megfeszülök, de nekitámasztom a csípőmet a falnak, hogy ne tűnjek ennyire merevnek, mint akit rajtakaptak, holott így van.
- Tudom, hogy ki vagy. Tudom, hogy te vagy Ayanna Emilisa Renaya Seliah-Medo Commacho, már akkor sejtettem, hogy ki vagy, amikor idekerültél, de nem voltam benne biztos, kellett a bizonyíték. Azért küldtelek titeket oda, pont ezzel a küldetéssel, hogy kiderítsem, igazam van-e, és tökéletesen kiderült, hogy igen.
Lehunyom a szemem. Tehát ennyi, tudja, ki vagyok, lehullott rólam a maszk, ezzel a maradék önfegyelmem is. Lecsúszok a fal mellett, felhúzom a térdem, és beletemetem az arcom. Ismételten kicsordulnak a könnyeim.
- Igaz ez? – kérdezi.
Összeszorítom a szemem. – Igen! – kiáltom. – Csakhogy a szüleimnek nem voltam elég jó, és bezártak abba a kibaszott szobába három éves koromban, elhitetve a néppel, hogy meghaltam. – kiáltom. Nem nézeek rá, a térdem elnyomja a hangom nagy részét.  Lassan felemelem a könnyáztatta arcom, és felnézek rá. – Most kidobsz?
Elneveti magát. – Nem – feleli, és megrázza a fejét. – Miért tenném ezt? Attól, hogy Commacho vér csörgedezik az ereidben, nem foglak kidobni innen. Ugyanaz maradtál a szememben, mint aki voltál, csak tudom, honnan jöttél. Nem kell félned, egy ilyen kis apróság miatt senkit sem dobtam még ki, pedig hidd el, vannak itt zűrös arcok. A Walhalla amolyan újrakezdés, senkit nem érdekel, mit tettél ezelőtt, itt tiszta lapot kapsz.
Feláll, és odajön hozzám, és leguggol mellém.
- Semmi nem változott – mondja mosolyogva.
El sem hiszem, hogy tudja, és nem akar kidobni, habár, ha megtudná a képességemet, megtenné, hiába mondja azt, hogy nem. Az nem a múltam, az a jelenem, a szerves részem, veszélyes vagyok az emberekre.
- Honnan tudta a szimuláció, hogy én vagyok… aki? – kérdezem, hiszen elméletileg én mindenki számára halott vagyok.
- Mert sokkal mélyebbre nyúlt, mint a fizikai dolgok. A te emlékeidből jöttek létre a szüleid, az elmédet hívtuk segítségül a képek, a személyek megteremtésével. A bálon lévő emberekkel, vagy te, vagy Nicol már találkoztatok, csak nem voltatok mindennapos kapcsolatban, lehet, csak elmentetek egymás mellett. Persze, voltak számítógép alkotta elemek, de a nagyja a ti agyatok szüleménye volt, így a szüleidet is te teremtetted meg, ezért tudtak rólad.
Bólintok egyet. X feláll, és az ajtó felé indul.
- Köszönöm – szólok utána. – Köszönöm, hogy itt maradhatok.
- Szívesen. És ha készen állsz arra, hogy elmond, miért zártak be, akkor megteheted, én itt vagyok. Hidd el, nem tudsz olyat mondani, ami miatt kirúghatnánk innen. 
Azt kétlem! 

2016. május 15., vasárnap

3. fejezet

Felmegyünk az utcára. Ahogy körbenézek, az utca sarkán megpillantom a palotát. Miközben a halvány sziluettjét nézem, lecövekelek. Eszembe jutnak az ott töltött évek, és nem vagyok biztos abban, hogy vissza tudok oda menni.
Nicol rám néz, és integetni kezd a szemem előtt, azt hiszem, elbambultam.
- Mi az? – kérdezi, és igazi érdeklődést látok a szemében. – Itt éltél?
Nyelek egyet, hogy eltüntessem a torkomból a gombócot, és meg tudjak szólalni, de nem nagy sikerrel járok.
- Mondhatni – felelem végül.
- Ne feledd, ez nem a valóság – mondja egy halvány mosoly kíséretében. Erre nem árt emlékeztetni magam időnként.
Egy másodpercre behunyom a szemem, és tisztázom magamba, hogy semmi bajom nem lehet, nem vihetnek oda vissza, nem leszek a foglyuk többé. Emlékeztetem magam, hogy egy barlangban vagyok, nem a napos Atranában. A biztonság kedvéért a karomba csípek, de érzek fájdalmat, szóval ez nem nagyon segít tisztázni, hogy mi a valóság.
- Jobb? – kérdezi, miközben felvonja az egyik szemöldökét.
- Nem – felelem, miközben elnevetem magam. – Menjünk – sóhajtom végül, és elindulok a palota felé.
Nicollal egymás mellett ballagunk, amint a palota elé érünk, döbbenten nézi a hatalmas épületet, pedig szinte csak a kerítést lehet látni.
- Ez hatalmas – mondja, pedig a palota nagy része még nem is látszik igazán.
Két őr áll a kapu egy-egy oldalán, meredten néznek maguk elé, a kékes egyenruhájukban eléggé nevetségesen néznek ki. Az biztos, hogy itt nem fogunk bejutni, nem ezek mellett, biztos vagyok benne, hogy a legkisebb gyanús mozdulatra elkapnának minket.
Megragadom a bámészkodó barátnőm kezét, és arrébb húzom, addig, hogy az őrök ne tudják, hogy miről beszélünk.
- Itt nem tudunk bemenni – mondom halkan.
- Tudom. – Elvigyorodik. – Lőjük le őket.
Elnevetem magam a képtelen ötlet hallatán. – Hülye!
- Hogy jutunk be? – kérdezi komolyan. Megvonom a vállam.
- Nem tudom, bemászunk? – kérdezek vissza nevetve, de egy percig sem gondolom komolyan. Azt hiszem, itt nem tudnám használni a képességem, de igazából nem is tudnám, hogy.
A dzsekije zsebébe dugja a kezét, majd döbbenten pislogva előhúzza. Egy cirádás papírlap van nála.
„Tisztelettel meghívjuk Önt, Elvira Maibritt Graversen a miniszter lányát, és kísérőjét a királynő születésnapi estélyére.”
Elolvassuk, és Nicol ördögien rám vigyorog. – Van ám neved – néz rám gonoszul. Ó, ha tudná! Ayanna Emilisa Renaya Seliah-Medo Commacho. Ez az igazi nevem. Hat éves koromig nem tudtam végigmondani.
Kiveszem a kezéből a meghívót, kihúzom magam, felszegem az állam, és az örökhöz megyek, Nicol döbbenten jön utánam, de nem nézek hátra. A határozott lépteim kopognak az úton a magas sarkúnak hála.
Beállok az egyik őr elé, és megeresztek felé egy mosolyt.
- Jó napot! – köszönök neki, és felmutatom a meghívómat. – Meghívtak minket Aurora királynő születésnapi báljára. – Megpróbálom utánozni az elkényeztetettek hanghordozását, nem mintha olyan sokakkal találkoztam volna eddig. Engem is csak az alapokra tanítottak meg, még nyolc évesen, sosem értettem, hogy minek, biztos zavarta a szüleimet az, hogy nem fogom megfelelő szögben a villát azokon a közös étkezéseken, amikor együtt ettünk a szülinapomon, vagy nem megyek elég egyenes háttal megyek. 
Az őr elveszi a meghívót, megvizsgálja, ahogy olvassa, összehúzza a bozontos szemöldökét. Azt hiszem, azt akarja megállapítani, hogy eredeti-e. Felpillant, és végigmér, leellenőrzi, hogy eléggé puccos vagyok-e a királynőnek, vagy nem, majd ugyanígy végigmustrálja Nicolt is, végül elhúzza a száját. A kapuhoz lép, és kinyitja előttünk.
Összenézünk a barátnőmmel, és el sem hiszem, hogy ez ilyen könnyen ment. Elindulunk befele, kihúzom magam, olyan peckesen járok, amennyire tudok, az oktatóm büszke lenne rám. Amikor elhaladunk az őr mellett, a kezembe nyomja a meghívómat. Rámosolygok, majd hátra akarom dobni a hajam a vállam fölött, de rá kell jönnöm, hogy rövid a hajam.
Elindulunk a hosszú, macskaköves úton a palota felé. Kezd sötétedni, ami érdekes fénybe vonja a tökéletesre vágott gyepet.
Percek óta gyalogolunk, de egyszerűen olyan, mintha nem is kerültünk volna hozzá közelebb.
- Milyen messze van még az a rohadt palota? Most komolyan, minek nekik ekkora telek. Kirakhatnának oda egy golf kocsit, vagy egy motort, vagy valamit, hogy ne kelljen ennyit kutyagolni – panaszkodik. – Ráadásul a lábam is fáj, nem vagyok hozzászokva a tűsarkúhoz.
Elnevetem magam. – Mi lesz veled, amikor igazi küldetéseken leszünk?
- Addigra ki leszek képezve! - vágja rá. A szememet forgatom mosolyogva, és úgy döntök, jobb nem válaszolni.
Tizenöt percbe telik, mire odaérünk a palota közvetlen környékére. Jobbra, mellettünk egy hatalmas téglalap alakú tó van, a tót, és a tó körül végigültették lila- és piros virágokkal. Balra, úgy harminc méterre tőlünk kezdődik az erdő. Az épület maga olyan háromszintes, nem számítva az alaksori szinteket, a fala vöröses-barna téglabevonatos, rengeteg, kicsi ablak van, szinte az összeset függöny takarja belülről. A nagy bejárati ajtónál is áll két őr, pont ugyan úgy, mint a kapuknál.
Nicolra nézek, aki mögöttem áll, és döbbenten nézi az impozáns épületet. Engem valahogy nem tud elkápráztatni, pedig így, előröl még sosem láttam. Nekem erről a helyről a gyerekkorom, és az egész eddigi életem jut eszembe, hogy itt tartottak fogva.
Odamegyek hozzá. – Ne bámuld már annyira – sziszegem neki. – Emlékezz, hozzá vagy szokva az ilyesmihez. Dánia is királyság, a miniszter unokahúgaként sok ilyen helyen jártál már.
- De te, hogy nem vagy ledöbbenve? Ez olyan gyönyörű, és hatalmas – mondja nekem ámulva.
- Itt nőttem fel… – felelem, de azonnal elhallgatok, amint leesik, amit mondtam. Basszus, majdnem elárultam magam. De ahogy nézem, nem esik le neki, hogy mit mondtam. – Traubourg is királyság, hogyhogy nem láttál még palotát? – Emlékszem, hogy sokszor figyeltem a biztonsági kamerákon keresztül, (amiket már tíz évesen képes voltam feltörni a kis laptopommal), ahogy általános iskolások jöttek megnézni a nyilvános helyiségeket. – Nem mentetek megnézni a palotát?
Megrázta a fejét. – Amikor az osztályom ment, nem tudtam velük menni, mert kórházban voltam, azután meg már nem mentek sehova.
- Na, most közelről fogod látni – mondom egy halvány mosoly kíséretében. - Figyelj, ha nyilvánosan találkozol a királyi párral, akkor pukedlizz mélyen… – Eszembe jut a küldetésünk, és elkomorodom. Meg kell ölnünk a szüleimet. Basszus… hogyan csináljuk?
Azt hiszem, Nicolnak is valami hasonló járhat a fejében, mert ő is elkomorodik. – Hogy fogjuk csinálni? – kérdezi. – Egyáltalán, képesek leszünk megtenni? – Önkéntelenül a dzsekijéhez nyúl, és megérinti a pisztolyt. – Meg tudunk ölni két embert? – Meg tudom ölni a szüleimet? Nem tudom, igazából legbelül még szeretem őket, hiába tették azt, amit, mégis. Nehéz dolgom lesz, nehezebb, mint neki, vagy éppen azért is könnyebb.
- Szerintem tedd a pisztolyt te is a harisnyádba – mondom neki. – El fogják kérni a kabátodat, és lebukunk.
Bólint egyet, és eligazítja a pisztolyt a combjai között.
- Menjünk – mondom, a hangom érzelemmentes.
Elindulunk a palota felé, mind a ketten kihúzzuk magunkat és felszegjük az állunkat. A palotaőrhöz megyek, és a kezébe nyomom a meghívómat. vizsgálgatja egy kicsit, végigmér minket, gondolom lecsekkolja, hogy elég elegánsak vagyunk-e, majd kinyitja előttünk az ajtót.
Belépünk a palotába. Hallom, ahogy Nicol lélegzete elakad. csak egyszer jártam itt, még régen. A mennyezet hatalmas, a fal makulátlan fehér, a plafonról kristálycsillár csüng alá, bevilágítva az egész folyosót. Végigmegyünk a hosszú folyosón, ahogy a barátnőmre nézek, látom, hogy teljesen elámult.
Halk zene hallatszik az egyik terem felől. Elindulunk oda, egy nagy, fehér és aranyszínű ajtó előtt. Ennek a két oldalán is két őr áll.
Meghajolnak előttünk. – Hölgyeim – mondja a jobb oldali. – Kicsit késtek, de kiket jelenthetek be?
- Elvira Maibritt Graversen – hadarom el a nevem. Remélem jót mondtam. – A dán miniszter lánya, és az unokatestvérem, Hannah Selma Graversen. – Nem tudom, hogy hogyan jutott eszembe ez a név, egyszerűen csak improvizáltam.
A másik őr lesegíti Nicolról a kabátját, és elviszi valamerre. Sokatmondó pillantást küldök felé, ő pedig elvigyorodik.
Az őr kinyitja az ajtót. Ahogy kinyílik, beszélgetés, és zene elegye szűrődik ki. Az őr belép, megkopogtatja a botját, és bejelent minket. Ez az egész olyan, mint egy filmben.
Belépünk a terembe. Az ember arra számít, hogy mivel késtünk, ezért mindenki minket néz, és mi Hamupipőke módjára kecsesen lemegyünk a lépcsőn. Aha, ahogy azt az ember képzeli. Igazából senkit nem érdeklünk, mindenki beszélget tovább, vagy táncol, vagy a svédasztal mellett állva eszik.
Elvegyülünk a hatalmas teremben. Még életembe nem jártam itt, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Az ablakoknál elhúzva a sötétellő, a mennyezetről lelógó kristálycsillár fényárba vonja a termet. Az egyik sarokban egy kisebb banda zenél, csak lassú számokat, de nem tudnám megmondani, hogy mit játszanak.
Ahogy körbenézek, megpillantom anyámat. Egy kis csoportban áll, és beszélget. Harmincöt körül lehet, mint normálisan. Szőke haját előre fonták egy fonatba. A sminke tökéletes, kiemeli a kék szemét, és a telt ajkait. Ebben a fényben még sápadtabbnak tűnik, mint ahogy emlékeztem. Egy kék, tapadós, földig érő ruha van rajta. Két nővel beszélget, azt nem tudom, hogy apa hol lehet.
Csak nézem az anyámat, és egyszerűen nem tudom utálni, hiába tette azt, amit. Nem hiszem, hogy meg tudom ölni.
- Ő az? – kérdezi Nicol, és rámutat. Bólintok.
- Igen – felelem. – Mit csináljunk?
- Nem tudom – feleli. – A király hol van?
Megvonom a vállam. – Hogyan fogjuk megtenni? Hogyan… - Elhallgatok egy pillanatra, nem akarom kimondani. – Hogy öljük meg őket? – suttogom.
 - Nem tudom.
- Hölgyeim – szól mögöttünk egy férfihang, enyhe angol akcentussal. – Szabad egy táncra? – kérdezi tőlem, miközben meghajol. Tudom, hogy el kell fogadnom, a normák miatt, nem akarok feltűnést kelteni. Pukedlizek, és elfogadom a kinyújtott kezét.
Kéz a kézben elindulunk a parkettre, de a srác válla fölött még Nicolra pillantok. Ismételten vihog. Ez a szimuláció rám van kattanva, az összes mesterséges pasi engem nézett ki magának.
- Johnatan vagyok, Anglia hercege – mondja, amikor kiérünk a parkettre. Ismételten meghajol.
Pukedlizek. – Elvira vagyok, a dán miniszter lánya. – A kezébe csúsztatom a kezem, ő pedig megforgat.
Alaposabban megnézem a partnerem. Magasabb nálam, a haja teljesen rövidre nyírta, szinte már kopasz, így nem tudom megállapítani a színét, lehet szőke, de akár fekete is, mégis, én olyan sötétbarnának saccolom. Huszonöt körül lehet, szögletes álla van, és markáns arccsontja. Elég jóképű, igaz tíz évvel öregebb nálam, nem mintha ez számítana.
- És mi hozott ide, drága Elvira? – kérdezi.
- A királynő szülinapja, gondolom, úgy, mint téged – felelem neki mosolyogva.
- Különös, hogy eddig még nem találkoztunk – mondja nekem vigyorogva, közben megforgat. – Tudod, eléggé ismerem a dán hercegi, és miniszteri családot, de veled még nem találkoztam, sőt nem is hallottam rólad.
Elmosolyodom. Muszáj improvizálnom valamit. – Tudod… Megmondtam apának, hogy ne híreszteljen, nem megyek sehova, de amikor megkaptam ezt a meghívót, amit kifejezetten nekem címeztek, és az unokatestvéremnek, és Hannah konkrétan megmondta, hogy megöl, ha nem megyünk el, szóval beadtam a derekam, és itt vagyunk. 
Véget ér a szám. Pukedlizek, és visszaindulok Nicolhoz, mielőtt a herceg felkérne még egy táncra. Újdonsült barátosném vigyorogva néz rám.
- Ne. Mondj semmit! – sziszegem neki tagoltan. Kezd elegem lenni ebből az egészből.
Egy húsz év körüli srác jön oda hozzánk, és felkéri Nicolt, aki grimaszolva megy el vele táncolni. Végre nem engem szúrtak ki.
Lerogyok az egyik székre, és összezárom a lábaim, nehogy látszódjon a pisztolyom. Az anyámra nézek, és figyelem, ahogy beszélget, nevetgél, és megpróbál mindenkivel váltani néhány szót. Szinte ragyog ebben a fényben, tényleg látszik rajta, hogy erre született, kicsi kora óta erre nevelték. Azt hiszem, nekem ez nem menne. Egyszerűen nem az a típus vagyok, el nem tudom képzelni magamat, ahogy az országok krémjeivel bájcsevegek.
Vajon mi lenne, ha normálisnak születtem volna? Nem lenne képességem, és a szüleim szerettek volna, és nem rettegtek volna tőlem, és tartanak fogva ebben az átkozott palotában. Vajon milyen lehet normálisként felnőni? És vajon honnan örököltem a képességemet? Hiszen nem jöhetett a semmiből, de akkor a szüleim miért félnek tőlem, ha valamelyikükben is benne van a képesség.
Valaki megáll előttem, eltakarva tőlem a fényt. Ahogy felpillantok anyám jeges, kék szemébe ütközök. Összeszorítja az ajkait, látom rajta, hogy tudja, hogy én ki vagyok, és nem tetszik neki a felismerés.
- Ayanna – sziszegi. – Mit csinálsz itt, mi ez a haj, hogyan képzeled azt, hogy lejössz ide? Honnan szerezted a parókát, meg ezt a ruhát?
- Anya… - suttogom, de nem tudok mit mondani. Lesütöm a szemem, muszáj improvizálnom valamit. – Kérlek, ne küldj vissza… oda. Csak szeretnék egyszer az életben nem fogoly lenni. - Felpattanok.
- Nem lenne szabad itt lenned, ha valaki rájön, hogy te… létezel, hatalmas nagy bajban leszel. Egyáltalán, hogyan engedtek be az őrök?
A szememet forgatom. – Az őrök sem ismernek, senki sem ismer, szereztem meghívót, és a dán miniszter lányának adom ki magam. Senki sem fogott gyanút.
Behunyja a szemét, és lassan kifújja a levegőt. – Ide figyelj, te ezt nem érted. Nem szabad megtudnia senkinek sem, hogy élsz, egyszerűen menj vissza a szobádba.
A válla fölött látom, ahogy Nicol felénk tart. A szeme kikerekedett, és nem tudja, hogy mit csináljon.
- Gyere ki velem – sziszegi anya, és megragadja a csuklómat, de gyorsan el is engedi. Nem akar feltűnést kelteni.
A szememet forgatom, és kimegyek utána az üres folyosóra. Az ajtóból még visszafordulva intek Nicolnak, hogy kövessen.
Felmegyünk az első szintre, egy teljesen üres folyosóra. Anya megy előttem, a tekintetét egyenesen előre szegezi. Megérintem a pisztolyt, és kihúzom a rejtekéből. Szemügyre veszem, most kellene megtennem, de még azt sem tudom, hogyan kell kibiztosítani. Persze a filmekben láttam már ezerszer, de sosem volt még a kezemben, azt sem tudtam, hogy ez ilyen nehéz.
Anya mögé lopózok, és a nyelével tarkón vágom, aki így ájultan terül el előttem. A pisztoly pedig kiesik a kezemből a teste mellé.
Azt hittem, hogy elégtételt fogok érezni, de semmit nem érzek, csak sajnálatot, és fájdalmat.
A lépcsőn feljön Nicol, és odafut hozzánk.
- Miért nem lőtted le? – kérdezi.
- Mert nem tudtam volna megtenni, ráadásul nem tudom, hogy működik ez a szar. – A földön heverő pisztoly felé bökök. Elneveti magát. – Húzzuk be oda – mutatok az egyik szoba felé.
Megragadom anya vállát, Nicol pedig a lábát, és bevisszük a szobába.