SZÜNET!!!

Sziasztok! 

Igen, jól olvastátok, egy darabig nem valószínű, hogy hozok részeket. Igazából már egy jó ideje ötlethiányban szenvedek,  minimum két, vagy inkább három hónapja. Eddig meg voltak írva a publikált részek, de az a baj, hogy kifogytam belőlük, titeket viszont nem akarlak itt hagyni bármilyen magyarázat nélkül, ezért írok ide. Nem tudom, mikor lesz folytatva a blog, (ha lesz egyáltalán). Az eddigi részeket fent hagyom, de nem lesznek újak. 

A legközelebbi jelentkezésemig, sziasztok! 

5. fejezet

Két hete vagyok itt. Két hét telt el azóta, hogy Nicollal a szimulációban voltunk, és X megtudta, hogy ki vagyok. Azóta próbálom kerülni mind a kettőjüket, Nicollal kapcsolatban nagyobb sikerem van, az első pár nap még próbálta keresni a társaságom, de miután midig leráztam valamilyen mondvacsinált ürüggyel, megunta.

Nem sok mindenkivel ismerkedtem meg, igazából csak enni jártam ki, azon kívül miden időmet a szobámban töltöttem. Nem sokat változott az életem. Most is a tévét bámulom, vagy a neten lógok, a kapott laptopon, vagy éppen hackelek, igaz sokkal bonyolultabb rendszert kell feltörnöm. Csak a szoba változott meg, meg a ruházatom, más nem. De ezt is csak máig tudom csinálni, mert összegyűlt a tíz ember, ma kezdődik a kiképzés.

Felveszek egy méregzöld trikót, meg egy sima farmert, a megszokott fekete bakancsommal. A hajamat egy lófarokba fogom, kihúzom a szemem feketével, meg felkenek egy sötétvörös, majdnem fekete rúzst. Furcsa, hogy csak két hete használom ezeket a piperetárgyakat, mégis minden reggel úgy kenem ki magam, mintha mindig is ezt csináltam volna.

Ahogy végigmérem magam a tükörben, megállapítom, hogy egy deka izom nincs rajtam. A karomat, a combomat, és a hasamat is vékony zsírpárna fedi. Van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig lesz ez rajtam.

Felsóhajtok, és kimegyek. Az étkező felé veszem az irányt. Már kezdem itt kiismerni magam, igaz azt nem mondom, hogy csukott szemmel is bárhova eltalálok, de azt már profin tudom, hogy honnan szerzek kaját.

Elindulok az étkezőbe, és veszek egy szendvicset. Sajtosszenya, celofánba csomagolva. Elveszek még egy üveg vizet, és az asztalhoz veszem az irányt.

Mindig a terem sarkában ülök, egy hátsó, négyszemélyes asztalnál. Figyelem, ahogy a többiek ülnek az asztaloknál, élénken társalognak, nevetgélnek, reggeliznek. Összeszokott, vidám társaságok, ahogy figyelem őket, belém vág a felismerés, hogy most se tartozok sehova. Nincsenek barátaim, egyedül vagyok. Jó lenne benne lenni egy ilyen társaságba, ahol elfogadnak, úgy szeretnek, ahogy vagyok.

Még nézni is rossz őket, összeszorítja a szívem a magány.

Két falattal begyűröm a szendvicset, iszok pár kortyot, és ki is megyek. Nincs kedvem itt maradni.

A kiképző termek felé veszem az irányt. Csak egyszer jártam itt, az első napomon, de emlékszem, hogy hol van, pont a szimulációval ellentétesen.

Tegnap azt mondta X, hogy a hármas kiképzőben kezdünk. Ahogy megyek a folyosón figyelem a kétszárnyú, kilincs nélküli ajtókat. Már teljesen megszoktam, hogy akárhova akarok bemenni, ott ilyen érzékelőt kell használnom. Figyelem az ajtók tetején lévő számot, amíg el nem érem a folyosó közepén lévő hármast.

Kinyitom, és belépek a közepes nagyságú terembe. Olyan, mint a filmekben a tornaterem, úgy harminc négyzetméteres, a végében van egy matrac leterítve. A hozzám közelebbi végén madzag van, mintha valami ring lenne, a fal pedig azon a részen szivaccsal van bevonva. A fal mellett méterenként egy-egy bábú van, amin gyakorolni tudjuk az ütéseket.

Senki nincs itt rajtam kívül, fél órával hamarabb jöttem, mint kellett volna. Nincs jobb ötletem, így leülök a fal tövébe, felhúzom a térdem, és megtámasztom rajta a homlokom. Lehunyom a szemem.

Pár perc sem telik bele, mikor meghallom azt az ismerős sípolást, hogy jön valaki. Felemelem a fejem, és megpillantom Nicolt. Ő is hasonlóan öltözött fel, mint én, csak szürke trikó van rajta, a haját pedig ő is egy copfba kötötte.

- Szia – köszön halkan, és halványan elmosolyodik.

Én is rámosolygok. – Szia.

Leül mellém. –Tömeg – mondja, és halványan felnevet.

- Igen, az. Menő csapatunk lesz – mondom neki vigyorogva.

- Teljes mértékben – vágja rá. – Ayanna, és Nicol, a kétszemélyes kémosztag.

Hangos nevetésben törünk ki, amit egy újdonsült sípolás szakít félbe.

Két húsz év körüli srác jön be, szintén feketébe. Egy magasak, olyan száznyolcvan centi körül. Az egyik rövidre vágott göndör, barna fürtökkel rendelkezik, ez pedig világosbarna bőrrel párosul, a másiknak pedig rövid, világosbarna haja van, fehér bőrrel, és világos szemekkel Nem mondanám egyiket sem igazán helyesnek, olyan átlagosak.

- Sziasztok! – köszönnek, és leülnek mellém, a másik oldalamra.

- Ti is újak vagytok? – kérdezi a világosabb bőrű.

- Igen – vágjuk rá Nicollal egyszerre.

- Dayne vagyok – mutatkozik be.

- Én pedig Desmon, de csak, és kizárólag Des – teszi fel a kezét a másik srác.

Mi is bemutatkozunk, aztán csendben várjuk, hogy valaki dobjon fel egy témát. 

- Szerintetek mit kell majd csinálnunk? – töri meg egy perc után a csendet Nicol.

- Először fizikai. Megtanítanak verekedni, önvédelmet, meg szerintem jó pár harcművészetet, hogyha közelharcra kerül a sor, ne legyünk elveszve – mondja tárgyilagosan Des. – Szerintem ezzel párhuzamosan lesz egy elméleti, nyelveken tanítanak meg, kémiát, fizikát, bombát hatástalanítani egy rágóval, ilyesmi.

- Durva mi? – kérdezi nevetve Dayne. – Mármint, hogy pár héttel ezelőtt éltem az egyetemisták életét, bulizni jártam, készültem a vizsgákra, csajoztam, a másikban pedig itt ébredek fel a túrámból, hogy szuperkémnek képeznek ki, néhány éven belül ügynök leszek, aki atombombát hatástalanít, államtitkokat tör fel. Érdekesebb, mint az orvosi, amire apám kényszerített. – Elneveti magát, közben beletúr a hajába, összezilálva a barna fürtjeit. – Na, apa, erre varrjál gombot.

- Olyan, mint egy film. Mintha a Charlie angyalai spin-offjába kerültem volna, ahol én vagyok az egyik angyal – mondja Nicol.

- És akkor mi kik vagyunk? – kérdezi nevetve Des.

- A filmben nem szereplő angyalok! – vágja rá Nicol, és elneveti magát.

- Kösz – mondja a srác durcásan, de vigyorogva.

Újra nyílik az ajtó, és belép egy srác. Idősebb, mint mi vagyunk, olyan huszonöt körül lehet. Nagydarab, pontosabban izmos. barna, rövid haja van, erős arccsontja, kiugró járomcsonttal. Nem mondom, nem néz ki rosszul. Nicollal ösztönösen összenézünk, hogy megérkezett az első igazán jól kinéző srác, de nem nagyon vesz rólunk tudomást. Biccent felénk egyet, és nekitámaszkodik a falnak, és a termet figyeli, olyan, mintha felmérné az egészet, hogy mit lehet csinálni, a menekülő útvonalakat, a fal egyenetlenségeit. Szimpatikus csávó, mondhatom.

A srác megjelenésével a mi beszélgetésünk is elakadt, pedig már kezdtünk belelendüli a poénkodásba, de ahogy elnézem őt, nincs kedvem bármit mondani, csak a megjelenésével elnémított minket.

Rápillantok Nicolra, de ő is csak tanácstalanul néz rám vissza, neki sincs ötlete.

Unalmamban számtalanszor végigfuttatom az ujjamat a cirádás WA-n. Már nem vagyok kiakadva miatta, de nem is szeretem. Ez jelképezi, hogy tartozom valahova.

Egy perc sem telik el, és újra nyílik az ajtó. Egy srác, és egy lány jön be, szinte egyforma magasak, mind a kettőnek gesztenyebarna haja van, és ahogy én látom, sötét szeme, világos, fehér bőrrel. Biztos, hogy testvérek. Nem ülnek közvetlenül oda hozzánk, mint Dayne és Des, de nem vonulnak olyan nagyon külön, mint a titokzatos srác.

Tíz perc alatt megtelik a terem, vagyunk vagy húszan, úgy hatan állnak kis csoportban, beszélgetnek, nevetgélnek. Fiúk lányok vannak vegyesen, olyan huszonévesek. Ahogy nézem a termet, én vagyok itt a legfiatalabb, a csekély, tizenhat évemmel.

Belép X a terembe, mellette meg egy srác jön, én ledermedek döbbenetemben. Nem hiszem el, hogy itt van, ilyen nincs! Az a csávó, aki felszedett az úton, amikor Traubourgaba szöktem, talán Liyamnek hívják. Rám néz, összeakad a tekintetünk, és rám vigyorog.

Mind feltápászkodunk, vannak, akik X mögé mennek, és vannak, akik maradnak a helyükön, és figyelnek körbe, hogy mégis mit kell itt csinálni. Ahogy nézem, a mogorva pasi is mögé áll.

Szép lassan elhal a beszélgetés, pár másodperc múlva csak a lélegzetvételeket lehet hallani.

Ahogy megszámolom, huszonegyen vagyunk.

- Üdvözlök mindenkit – mondja X. Nem beszél hangosan, de biztos vagyok benne, hogy mindenki jól hallja, senki sem mer közbeszólni, olyan tekintélyt parancsolóan áll ott. – Ez a Walhalla 10. ügynökképző kiképzésének a kezdete. Az első fázisban, vagyis ebben két dolgotok lesz. A fizikai kiképzés alapjait megtanulni, puszta kézzel, meg kisebb, kézi fegyverrel megvédeni magatokat, másokat, a másik pedig a szellemi tudás alapjainak elsajátítása. Az egész képzés, öt évig tart, rátermettségeteket élesben, egy akcióban kell bizonyítanotok a végén, a mentorotokkal együtt. A mentorok ők, itt mögöttem, ők már pár éve sikeres ügynökök, az lesz a dolguk, hogy segítsenek titeket, támogassanak, de egyben ők a ti trénereitek is. Mindenkinek saját mentora lesz, és egy párja kezdők közül a képzés során, a névsort mindjárt felolvasom. Van valakinek kérdése?

Körbenézek, és ahogy látom, mindenki csak nézelődik, azt várja, hogy a másik mondjon valamit.

- Mi lesz a második fázis? – kérdezi a barna hajú lány de a testvére X mögött áll.

- Amolyan szimulációs bevetéseken vesztek részt, néhányatoknak már volt szerencséje kipróbálni – ennél  résznél ránk pillant, én pedig nyelek egyet -, de nem mindenkinek. Lesz még ugyanúgy elméleti képzés, akkor már nehezebb az anyag, és a nyelvek tanulása, mert ez alatt a néhány év alatt, amíg kiképzünk titeket, addig megtanultok négy nyelvet folyékonyan, és másik hármat meg fogtok tudni érteni. Egyéb kérdés? – Csend, senki sem szólal meg. Összecsapja a kezét. – Rendben. A párotokat úgy próbáltam beosztani, hogy ismerjétek egymást egy kicsit, a mentorotok pedig a szerencse dolga volt.

Elsorolja a névsort, a legtöbb név idegenül cseng. Engem, meg Nicolt osztott be egy csapatba, amire igazából számítottam is.

- A mentorok pedig a következők – mondja X, és elsorolja a neveket. Nicolé Liyam lett, ezért félig-meddig egy csapatban leszünk, az enyém pedig valami Rydel, de, hogy ki lehet, nem tudom. Nagyon remélem, hogy nem szadista, mert ha az, nekem végem.

Nicollal egy kicsit arrébb állunk, várjuk, hogy megjelenjenek a mentoraink.

- Te tudod, hogy ki a tied? – fordul felém. Elhúzom a szám, és megvonom a vállam.

- Annyit tudok, hogy a nevéből ítélve pasi. De a tiedet ismerem.

Kikerekedik a szeme. – Honnan?!

- Amikor elszöktem, és átjöttem Traubourgba, stoppoltam a határban, és ő vett fel. – Elnevetem magam.

- Sziasztok! – jön oda hozzánk vigyorogva az emlegetett, a titokzatos sráccal. – Te vagy Nicol – pillant a barátnőmre. – Én leszek a mentorod, Liyam vagyok. – Kezet fognak. – Veled meg már találkoztam – pillant rám vigyorogva, és rám kacsint.

A mögötte álló srác biccent egyet nekem, jelezve, hogy ő az én mentorom. Milyen közvetlen, de erre már rájöttem akkor, amikor bejött a terembe, és a puszta megjelenésével elhallgattatott minket.

Liyam meglöki egy kicsit, közelebb hozzám. – Viselkedj! – sziszegi neki, erre ő, Rydel gyilkos tekintettel néz rá.

- Szia – mondja nekem, bármiféle életkedv nélkül. – Rydel vagyok, én leszek a mentorod, blablabla… - Liyamre pillant, amolyan örülj pillantással. Remek, ennél jobbat nem is kaphattam volna.

- Nem akarsz cserélni? – súgom Nicol fülébe, de persze tudom, hogy nem lehet.

- Nincs az az Isten – feleli nevetve.

X összecsapja a tenyerét, erre néhány másodperc alatt mindenki elhallgat. – A fizikai kiképzés holnap kezdődik, de az elméleti még ma, egy órakor, a tizenkettes teremben. Addig megmutatom nektek az új szobátokat, ami a kiképzésetek alatt végleges lesz. Egyben lesz a mentorotokkal, és a párotokkal szomszédos. Szóval gyertek velem, hogy be tudjatok költözni.

Elindul kifele, és mindenki szedelőzködni kezd. Mind indulunk utána, egy jó kis tömeg gyűlik az ajtóhoz, ugye így elég nehéz kijutni, mert mindenki egyszerre akar.

- Te, hogyhogy itt vagy? – fordulok a mellettem kikötött Liyamhez.

Megvonja a vállát. – Ki akarok jutni – felei vigyorogva.

Rá nézek, felnézek rá. Minimum tizenöt centivel magasabb nálam, ha nem hússzal. Ez eddig fel sem tűnt. Hátra kell hajtanom a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Tudod, hogy nem így értettem – mondom neki felvont szemöldökkel.

- Tudom – mondja vigyorogva. Élvezi, hogy idegesíthet, én mindjárt felképelem, ami talán nem olyan jó ötlet, tekintve, hogy kém. – Csak nem meglepődtél?

- De, egy kicsit. A srác, aki felvett, amikor stoppoltam, két hét múlva a szupertitkos, kémbázison látom viszont, mint az egyik barátnőm mentora. Tök hétköznapi, végül is, igazad van, semmi okom meglepődni. – A hangomból csak úgy süt az irónia. Nem is értem, miért vagyok ennyire… kiakadva.

- Na, jó, talán tényleg nem olyan hétköznapi – mondja, és elneveti magát.

Kiérünk a folyosóra, és elindulunk a tömeg után.

Nicol mellém keveredik.

- Ez érdekes lesz… - mondja. – Hogy lesz ez, közös szobánk lesz a srácokkal, vagy mi?

Megvonom a vállam. – Valami olyasmi, nekem legalább is úgy jött le, hogy én Rydellel, te meg Liyammel leszel egy szobába, és a mi szobáink egymás mellett lesznek.

- Úgy lesz – szólal meg a másik oldalamon baktató Liyam -, hogy neked és nekem lesz egy közös… amolyan lakásunk, egy közös nappalival, meg fürdőszobával, de mind a kettőnknek lesz egy külön szobája. És veletek – itt rám pillant – szomszédosan leszünk, egészen a kiképzés végéig.

A tömeg lekanyarodik balra, egyáltalán nem oda megyünk, ahol az eddigi szobáink voltak.

Mindenki megáll, ezért mi is felzárkózunk a tömeghez.

- Ez egy kicsit el fog tartani. Minden szobának van egy száma, az lesz a ti számotok is. De addig mondom a neveket, hogy ki jöjjön, hogy betápláljuk az ujjlenyomatát. Ezt csak ti tudjátok majd kinyitni, mint az előző szobákat.

Elkezdi sorolni a neveket, Nicolékkal kezdi, vagyis mi leszünk a következők.

Mielőtt elindulna, még felém fordul. – Délben találkozunk a folyosón, és elmegyünk kajálni. – Nem várja meg a reakciómat, csak rám vigyorog, és ott hagy.

- Megyünk mi is! – fordul felém Des, miközben magára és Daynere mutat.

Nincs időm reagálni, mert meghallom a nevem, és elindulok X felé, átfurakodva a tömegen.

X egy ajtó előtt áll, rajta egy sárga fém kettes, közvetlenül mellette van Nicoléké. Rydel is megjelenik mellettem.

X betáplálja az ujjlenyomatunkat a kis tálcába, mi pedig belépünk

Egy nappali szerűségben vagyunk. Egy fekete bőr kanapé van a közepén, ugyanilyen fotelekkel, előtte egy kis üvegasztal. Mellette nyílik még egy ajtó. Az ezzel szemben lévő falon pedig szintén két ajtó, egymás mellett. A negyedik falon, a bejárattal szemben van egy állvány, azon néhány fegyver, kisebb-nagyobb pisztolyok, és néhány kard, meg kés, és egy számszeríj. Egy kicsit beteg.

Rydellel ketten vagyunk itt. Rápillantok, aki szintén a szobát méri végig, majd egy szó nélkül elindul az egyik ajtó felé, ahhoz, amelyiken van egy R, ami ugyan olyan, mint az ajtón lévő kettes.

Én az A-val díszítetthez veszem az irányt. Kinyitom, és bemegyek a szobába. Jelentősen kisebb, mint az előző volt, fele annyi. Egy kétszemélyes ágy van benne, a sarokban egy fotel, meg egy íróasztal, és egy ruhás szekrény, a sarokba pedig egy lámpákkal felszerelt fésülködőasztal van.

Kinyitom a szekrényt, amiben ott vannak a ruháim, az ajtó belső oldalán pedig egy tükör van. A fésülködőasztalon ott van az összes piperecuccom, az ágyon a laptopom pihen.

Annyiban különbözik ez a szoba az előzőtől, hogy itt nincs tévé, amit annyira nem bánok, mert amúgy se nagyon nézem.

Kiengedem a hajam, és ledőlök az ágyra. Bekapcsolom a gépet, és újra megpróbálom feltörni a biztonsági rendszert. Kíváncsi vagyok, vajon a többiek mit csinálnak.  

Tudom, hogy egy hét késéssel hoztam ezt a részt. Nem fogok hazudozni, hogy ja, nincs időm, sok a tanulni való, stb., egyszerűen elfelejtettem kirakni, mivel osztálykiránduláson voltam hétvégén :D 

Remélem tetszett ez a fejezet (is), jövőhéten jelentkezek, sziasztok!