3. fejezet

Felmegyünk az utcára. Ahogy körbenézek, az utca sarkán megpillantom a palotát. Miközben a halvány sziluettjét nézem, lecövekelek. Eszembe jutnak az ott töltött évek, és nem vagyok biztos abban, hogy vissza tudok oda menni.

Nicol rám néz, és integetni kezd a szemem előtt, azt hiszem, elbambultam.

- Mi az? – kérdezi, és igazi érdeklődést látok a szemében. – Itt éltél?

Nyelek egyet, hogy eltüntessem a torkomból a gombócot, és meg tudjak szólalni, de nem nagy sikerrel járok.

- Mondhatni – felelem végül.

- Ne feledd, ez nem a valóság – mondja egy halvány mosoly kíséretében. Erre nem árt emlékeztetni magam időnként.

Egy másodpercre behunyom a szemem, és tisztázom magamba, hogy semmi bajom nem lehet, nem vihetnek oda vissza, nem leszek a foglyuk többé. Emlékeztetem magam, hogy egy barlangban vagyok, nem a napos Atranában. A biztonság kedvéért a karomba csípek, de érzek fájdalmat, szóval ez nem nagyon segít tisztázni, hogy mi a valóság.

- Jobb? – kérdezi, miközben felvonja az egyik szemöldökét.

- Nem – felelem, miközben elnevetem magam. – Menjünk – sóhajtom végül, és elindulok a palota felé.

Nicollal egymás mellett ballagunk, amint a palota elé érünk, döbbenten nézi a hatalmas épületet, pedig szinte csak a kerítést lehet látni.

- Ez hatalmas – mondja, pedig a palota nagy része még nem is látszik igazán.

Két őr áll a kapu egy-egy oldalán, meredten néznek maguk elé, a kékes egyenruhájukban eléggé nevetségesen néznek ki. Az biztos, hogy itt nem fogunk bejutni, nem ezek mellett, biztos vagyok benne, hogy a legkisebb gyanús mozdulatra elkapnának minket.

Megragadom a bámészkodó barátnőm kezét, és arrébb húzom, addig, hogy az őrök ne tudják, hogy miről beszélünk.

- Itt nem tudunk bemenni – mondom halkan.

- Tudom. – Elvigyorodik. – Lőjük le őket.

Elnevetem magam a képtelen ötlet hallatán. – Hülye!

- Hogy jutunk be? – kérdezi komolyan. Megvonom a vállam.

- Nem tudom, bemászunk? – kérdezek vissza nevetve, de egy percig sem gondolom komolyan. Azt hiszem, itt nem tudnám használni a képességem, de igazából nem is tudnám, hogy.

A dzsekije zsebébe dugja a kezét, majd döbbenten pislogva előhúzza. Egy cirádás papírlap van nála.

„Tisztelettel meghívjuk Önt, Elvira Maibritt Graversen a miniszter lányát, és kísérőjét a királynő születésnapi estélyére.”

Elolvassuk, és Nicol ördögien rám vigyorog. – Van ám neved – néz rám gonoszul. Ó, ha tudná! Ayanna Emilisa Renaya Seliah-Medo Commacho. Ez az igazi nevem. Hat éves koromig nem tudtam végigmondani.

Kiveszem a kezéből a meghívót, kihúzom magam, felszegem az állam, és az örökhöz megyek, Nicol döbbenten jön utánam, de nem nézek hátra. A határozott lépteim kopognak az úton a magas sarkúnak hála.

Beállok az egyik őr elé, és megeresztek felé egy mosolyt.

- Jó napot! – köszönök neki, és felmutatom a meghívómat. – Meghívtak minket Aurora királynő születésnapi báljára. – Megpróbálom utánozni az elkényeztetettek hanghordozását, nem mintha olyan sokakkal találkoztam volna eddig. Engem is csak az alapokra tanítottak meg, még nyolc évesen, sosem értettem, hogy minek, biztos zavarta a szüleimet az, hogy nem fogom megfelelő szögben a villát azokon a közös étkezéseken, amikor együtt ettünk a szülinapomon, vagy nem megyek elég egyenes háttal megyek. 

Az őr elveszi a meghívót, megvizsgálja, ahogy olvassa, összehúzza a bozontos szemöldökét. Azt hiszem, azt akarja megállapítani, hogy eredeti-e. Felpillant, és végigmér, leellenőrzi, hogy eléggé puccos vagyok-e a királynőnek, vagy nem, majd ugyanígy végigmustrálja Nicolt is, végül elhúzza a száját. A kapuhoz lép, és kinyitja előttünk.

Összenézünk a barátnőmmel, és el sem hiszem, hogy ez ilyen könnyen ment. Elindulunk befele, kihúzom magam, olyan peckesen járok, amennyire tudok, az oktatóm büszke lenne rám. Amikor elhaladunk az őr mellett, a kezembe nyomja a meghívómat. Rámosolygok, majd hátra akarom dobni a hajam a vállam fölött, de rá kell jönnöm, hogy rövid a hajam.

Elindulunk a hosszú, macskaköves úton a palota felé. Kezd sötétedni, ami érdekes fénybe vonja a tökéletesre vágott gyepet.

Percek óta gyalogolunk, de egyszerűen olyan, mintha nem is kerültünk volna hozzá közelebb.

- Milyen messze van még az a rohadt palota? Most komolyan, minek nekik ekkora telek. Kirakhatnának oda egy golf kocsit, vagy egy motort, vagy valamit, hogy ne kelljen ennyit kutyagolni – panaszkodik. – Ráadásul a lábam is fáj, nem vagyok hozzászokva a tűsarkúhoz.

Elnevetem magam. – Mi lesz veled, amikor igazi küldetéseken leszünk?

- Addigra ki leszek képezve! - vágja rá. A szememet forgatom mosolyogva, és úgy döntök, jobb nem válaszolni.

Tizenöt percbe telik, mire odaérünk a palota közvetlen környékére. Jobbra, mellettünk egy hatalmas téglalap alakú tó van, a tót, és a tó körül végigültették lila- és piros virágokkal. Balra, úgy harminc méterre tőlünk kezdődik az erdő. Az épület maga olyan háromszintes, nem számítva az alaksori szinteket, a fala vöröses-barna téglabevonatos, rengeteg, kicsi ablak van, szinte az összeset függöny takarja belülről. A nagy bejárati ajtónál is áll két őr, pont ugyan úgy, mint a kapuknál.

Nicolra nézek, aki mögöttem áll, és döbbenten nézi az impozáns épületet. Engem valahogy nem tud elkápráztatni, pedig így, előröl még sosem láttam. Nekem erről a helyről a gyerekkorom, és az egész eddigi életem jut eszembe, hogy itt tartottak fogva.

Odamegyek hozzá. – Ne bámuld már annyira – sziszegem neki. – Emlékezz, hozzá vagy szokva az ilyesmihez. Dánia is királyság, a miniszter unokahúgaként sok ilyen helyen jártál már.

- De te, hogy nem vagy ledöbbenve? Ez olyan gyönyörű, és hatalmas – mondja nekem ámulva.

- Itt nőttem fel… – felelem, de azonnal elhallgatok, amint leesik, amit mondtam. Basszus, majdnem elárultam magam. De ahogy nézem, nem esik le neki, hogy mit mondtam. – Traubourg is királyság, hogyhogy nem láttál még palotát? – Emlékszem, hogy sokszor figyeltem a biztonsági kamerákon keresztül, (amiket már tíz évesen képes voltam feltörni a kis laptopommal), ahogy általános iskolások jöttek megnézni a nyilvános helyiségeket. – Nem mentetek megnézni a palotát?

Megrázta a fejét. – Amikor az osztályom ment, nem tudtam velük menni, mert kórházban voltam, azután meg már nem mentek sehova.

- Na, most közelről fogod látni – mondom egy halvány mosoly kíséretében. - Figyelj, ha nyilvánosan találkozol a királyi párral, akkor pukedlizz mélyen… – Eszembe jut a küldetésünk, és elkomorodom. Meg kell ölnünk a szüleimet. Basszus… hogyan csináljuk?

Azt hiszem, Nicolnak is valami hasonló járhat a fejében, mert ő is elkomorodik. – Hogy fogjuk csinálni? – kérdezi. – Egyáltalán, képesek leszünk megtenni? – Önkéntelenül a dzsekijéhez nyúl, és megérinti a pisztolyt. – Meg tudunk ölni két embert? – Meg tudom ölni a szüleimet? Nem tudom, igazából legbelül még szeretem őket, hiába tették azt, amit, mégis. Nehéz dolgom lesz, nehezebb, mint neki, vagy éppen azért is könnyebb.

- Szerintem tedd a pisztolyt te is a harisnyádba – mondom neki. – El fogják kérni a kabátodat, és lebukunk.

Bólint egyet, és eligazítja a pisztolyt a combjai között.

- Menjünk – mondom, a hangom érzelemmentes.

Elindulunk a palota felé, mind a ketten kihúzzuk magunkat és felszegjük az állunkat. A palotaőrhöz megyek, és a kezébe nyomom a meghívómat. vizsgálgatja egy kicsit, végigmér minket, gondolom lecsekkolja, hogy elég elegánsak vagyunk-e, majd kinyitja előttünk az ajtót.

Belépünk a palotába. Hallom, ahogy Nicol lélegzete elakad. csak egyszer jártam itt, még régen. A mennyezet hatalmas, a fal makulátlan fehér, a plafonról kristálycsillár csüng alá, bevilágítva az egész folyosót. Végigmegyünk a hosszú folyosón, ahogy a barátnőmre nézek, látom, hogy teljesen elámult.

Halk zene hallatszik az egyik terem felől. Elindulunk oda, egy nagy, fehér és aranyszínű ajtó előtt. Ennek a két oldalán is két őr áll.

Meghajolnak előttünk. – Hölgyeim – mondja a jobb oldali. – Kicsit késtek, de kiket jelenthetek be?

- Elvira Maibritt Graversen – hadarom el a nevem. Remélem jót mondtam. – A dán miniszter lánya, és az unokatestvérem, Hannah Selma Graversen. – Nem tudom, hogy hogyan jutott eszembe ez a név, egyszerűen csak improvizáltam.

A másik őr lesegíti Nicolról a kabátját, és elviszi valamerre. Sokatmondó pillantást küldök felé, ő pedig elvigyorodik.

Az őr kinyitja az ajtót. Ahogy kinyílik, beszélgetés, és zene elegye szűrődik ki. Az őr belép, megkopogtatja a botját, és bejelent minket. Ez az egész olyan, mint egy filmben.

Belépünk a terembe. Az ember arra számít, hogy mivel késtünk, ezért mindenki minket néz, és mi Hamupipőke módjára kecsesen lemegyünk a lépcsőn. Aha, ahogy azt az ember képzeli. Igazából senkit nem érdeklünk, mindenki beszélget tovább, vagy táncol, vagy a svédasztal mellett állva eszik.

Elvegyülünk a hatalmas teremben. Még életembe nem jártam itt, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Az ablakoknál elhúzva a sötétellő, a mennyezetről lelógó kristálycsillár fényárba vonja a termet. Az egyik sarokban egy kisebb banda zenél, csak lassú számokat, de nem tudnám megmondani, hogy mit játszanak.

Ahogy körbenézek, megpillantom anyámat. Egy kis csoportban áll, és beszélget. Harmincöt körül lehet, mint normálisan. Szőke haját előre fonták egy fonatba. A sminke tökéletes, kiemeli a kék szemét, és a telt ajkait. Ebben a fényben még sápadtabbnak tűnik, mint ahogy emlékeztem. Egy kék, tapadós, földig érő ruha van rajta. Két nővel beszélget, azt nem tudom, hogy apa hol lehet.

Csak nézem az anyámat, és egyszerűen nem tudom utálni, hiába tette azt, amit. Nem hiszem, hogy meg tudom ölni.

- Ő az? – kérdezi Nicol, és rámutat. Bólintok.

- Igen – felelem. – Mit csináljunk?

- Nem tudom – feleli. – A király hol van?

Megvonom a vállam. – Hogyan fogjuk megtenni? Hogyan… - Elhallgatok egy pillanatra, nem akarom kimondani. – Hogy öljük meg őket? – suttogom.

 - Nem tudom.

- Hölgyeim – szól mögöttünk egy férfihang, enyhe angol akcentussal. – Szabad egy táncra? – kérdezi tőlem, miközben meghajol. Tudom, hogy el kell fogadnom, a normák miatt, nem akarok feltűnést kelteni. Pukedlizek, és elfogadom a kinyújtott kezét.

Kéz a kézben elindulunk a parkettre, de a srác válla fölött még Nicolra pillantok. Ismételten vihog. Ez a szimuláció rám van kattanva, az összes mesterséges pasi engem nézett ki magának.

- Johnatan vagyok, Anglia hercege – mondja, amikor kiérünk a parkettre. Ismételten meghajol.

Pukedlizek. – Elvira vagyok, a dán miniszter lánya. – A kezébe csúsztatom a kezem, ő pedig megforgat.

Alaposabban megnézem a partnerem. Magasabb nálam, a haja teljesen rövidre nyírta, szinte már kopasz, így nem tudom megállapítani a színét, lehet szőke, de akár fekete is, mégis, én olyan sötétbarnának saccolom. Huszonöt körül lehet, szögletes álla van, és markáns arccsontja. Elég jóképű, igaz tíz évvel öregebb nálam, nem mintha ez számítana.

- És mi hozott ide, drága Elvira? – kérdezi.

- A királynő szülinapja, gondolom, úgy, mint téged – felelem neki mosolyogva.

- Különös, hogy eddig még nem találkoztunk – mondja nekem vigyorogva, közben megforgat. – Tudod, eléggé ismerem a dán hercegi, és miniszteri családot, de veled még nem találkoztam, sőt nem is hallottam rólad.

Elmosolyodom. Muszáj improvizálnom valamit. – Tudod… Megmondtam apának, hogy ne híreszteljen, nem megyek sehova, de amikor megkaptam ezt a meghívót, amit kifejezetten nekem címeztek, és az unokatestvéremnek, és Hannah konkrétan megmondta, hogy megöl, ha nem megyünk el, szóval beadtam a derekam, és itt vagyunk. 

Véget ér a szám. Pukedlizek, és visszaindulok Nicolhoz, mielőtt a herceg felkérne még egy táncra. Újdonsült barátosném vigyorogva néz rám.

- Ne. Mondj semmit! – sziszegem neki tagoltan. Kezd elegem lenni ebből az egészből.

Egy húsz év körüli srác jön oda hozzánk, és felkéri Nicolt, aki grimaszolva megy el vele táncolni. Végre nem engem szúrtak ki.

Lerogyok az egyik székre, és összezárom a lábaim, nehogy látszódjon a pisztolyom. Az anyámra nézek, és figyelem, ahogy beszélget, nevetgél, és megpróbál mindenkivel váltani néhány szót. Szinte ragyog ebben a fényben, tényleg látszik rajta, hogy erre született, kicsi kora óta erre nevelték. Azt hiszem, nekem ez nem menne. Egyszerűen nem az a típus vagyok, el nem tudom képzelni magamat, ahogy az országok krémjeivel bájcsevegek.

Vajon mi lenne, ha normálisnak születtem volna? Nem lenne képességem, és a szüleim szerettek volna, és nem rettegtek volna tőlem, és tartanak fogva ebben az átkozott palotában. Vajon milyen lehet normálisként felnőni? És vajon honnan örököltem a képességemet? Hiszen nem jöhetett a semmiből, de akkor a szüleim miért félnek tőlem, ha valamelyikükben is benne van a képesség.

Valaki megáll előttem, eltakarva tőlem a fényt. Ahogy felpillantok anyám jeges, kék szemébe ütközök. Összeszorítja az ajkait, látom rajta, hogy tudja, hogy én ki vagyok, és nem tetszik neki a felismerés.

- Ayanna – sziszegi. – Mit csinálsz itt, mi ez a haj, hogyan képzeled azt, hogy lejössz ide? Honnan szerezted a parókát, meg ezt a ruhát?

- Anya… - suttogom, de nem tudok mit mondani. Lesütöm a szemem, muszáj improvizálnom valamit. – Kérlek, ne küldj vissza… oda. Csak szeretnék egyszer az életben nem fogoly lenni. - Felpattanok.

- Nem lenne szabad itt lenned, ha valaki rájön, hogy te… létezel, hatalmas nagy bajban leszel. Egyáltalán, hogyan engedtek be az őrök?

A szememet forgatom. – Az őrök sem ismernek, senki sem ismer, szereztem meghívót, és a dán miniszter lányának adom ki magam. Senki sem fogott gyanút.

Behunyja a szemét, és lassan kifújja a levegőt. – Ide figyelj, te ezt nem érted. Nem szabad megtudnia senkinek sem, hogy élsz, egyszerűen menj vissza a szobádba.

A válla fölött látom, ahogy Nicol felénk tart. A szeme kikerekedett, és nem tudja, hogy mit csináljon.

- Gyere ki velem – sziszegi anya, és megragadja a csuklómat, de gyorsan el is engedi. Nem akar feltűnést kelteni.

A szememet forgatom, és kimegyek utána az üres folyosóra. Az ajtóból még visszafordulva intek Nicolnak, hogy kövessen.

Felmegyünk az első szintre, egy teljesen üres folyosóra. Anya megy előttem, a tekintetét egyenesen előre szegezi. Megérintem a pisztolyt, és kihúzom a rejtekéből. Szemügyre veszem, most kellene megtennem, de még azt sem tudom, hogyan kell kibiztosítani. Persze a filmekben láttam már ezerszer, de sosem volt még a kezemben, azt sem tudtam, hogy ez ilyen nehéz.

Anya mögé lopózok, és a nyelével tarkón vágom, aki így ájultan terül el előttem. A pisztoly pedig kiesik a kezemből a teste mellé.

Azt hittem, hogy elégtételt fogok érezni, de semmit nem érzek, csak sajnálatot, és fájdalmat.

A lépcsőn feljön Nicol, és odafut hozzánk.

- Miért nem lőtted le? – kérdezi.

- Mert nem tudtam volna megtenni, ráadásul nem tudom, hogy működik ez a szar. – A földön heverő pisztoly felé bökök. Elneveti magát. – Húzzuk be oda – mutatok az egyik szoba felé.

Megragadom anya vállát, Nicol pedig a lábát, és bevisszük a szobába.