4. fejezet

Figyelem az anyám eszméletlen testét. Nicol éppen kikötözi egy székhez, egy összegyűrt lepedővel. Hátrakötöttük a kezét, és a szájába egy párnahuzatot kötöttünk. Nem jó így látni, bármennyire is próbálom őt gyűlölni, nem tudom. Egyszerűen ő az anyám, és ennek köszönhetően szeretem, bármit tesz is.

Emiatt olyan nehéz nekem ez. A szemembe könnyek tolulnak, de kipislogom őket, egyszerűen nem hagyhatom, hogy bárki észrevegye, hogy rájöjjön, hogy ki vagyok.

- És most? – fordul felém Nicol. Megcsóválom a fejem. Miért tőlem várja azt, hogy megmondjam, mit kell tenni. Halvány gőzöm sincs erről az egészről, ötletem sincs, hogy mi legyen a következő lépés.

Megrázom a fejem. – Vegyüljünk el, ne keltsünk feltűnést. – És kerüljük az apámat.

Elsétál anya mellett, erre ő felkapja a fejét, a tekintetét rám emeli. Könyörgést látok a kikerekedett kék szemében, de nem engedhetem el, nem hagyhatom, hogy lebuktasson.

Elfordítom a fejem, nem is akarom őt látni. Belenyög a rongyba, mondani akar valamit, de nem tud.

- Menjünk – fordulok Nicol felé, a hangom érzelemmentes.

Elindulunk az ajtó felé, anya kiáltásai végig kísérnek bennünket.

- Menjünk vissza – mondja, amint becsukjuk magunk mögött az ajtót. Nem ellenkezem.

Visszamegyünk a terembe. Már egyikünknek sincs olyan jó hangulata, az előző események erős bélyeget nyomtak ránk.

Figyelem a színkavalkádot. A nevetgélő, táncoló párocskákat, ahogy a lányok próbálják szempilla-rebegtetéssel, és minél kihívóbb, mellvillanósabb pózban állni, hogy a kiszemelt srác, herceg, vagy éppen miniszter őket tüntesse ki a figyelmükkel. A férfiak sem különbek, próbálnak minél jobban feszíteni, kimutatni, hogy ők az erősebbek, a felségesebbek, azok, akik a legjobban megérdemlik, hogy az adott hölgyek velük menjenek a kertbe sétálni, andalogni. Olyan ősi ez az egész, nemesek, a felsőbb tízezer már olyan régóta játssza ezt a játékot, ahol minden mozdulatnak, tekintetnek, és elejtett mondattöredékek oka van. Olyan ez a hely, mintha a Napkirály udvarát, Versaillest költöztették volna a mi időnkbe, modern világítással, és angol WC-vel, más nem változott. 

Megrázom a fejem, elhessegetve a gondolatot. Nicolra nézek, aki rezzenéstelenül nézi a tömeget. A szája egy kicsit elnyílt, a vörös rúzsa már szinte teljesen eltűnt, a sminke egy kicsit elkenődött, egy szőke hajtincs a szemébe lóg. Furcsa, hogy még csak ma találkoztunk, sokkal többnek tűnik, közelebb érzem magamhoz, mint eddig bárki mást, nem mintha olyan nagy viszonyítási alapom lenne.

Integetek az arca előtt, hogy ne bambuljon már, ne nézze őket olyan feltűnően.

- Mi az? – kérdezi, miközben becsukja a száját, és halványan rám mosolyog.

- Három perce nézed a tömeget pislogás nélkül – mondom.

- Csak azon gondolkoztam, hogy milyen lehet nekik? Milyen lehet hercegnőnek, grófnőnek, vagy a fene tudja, hogy minek lenni, nem normális, földi halandónak, mint én, vagy te?

Elhúzom a számat. Nem vagyok olyan, mint ő, de én is hasonlóan gondolkozom. – Nem tudom. Vajon milyen lehet az, hogy csak azon agyalnak, hogy milyen a ruhájuk, a sminkjük, vagy, hogy melyik hercegnek jönnek be. De kétlem, hogy minden tökéletes, bonyolult az illemtan. – Látom magam előtt azt az egy évet, amikor Lucá tanított, hogyan legyek jól nevelt. Csak az alapokat tanította, nem mentünk bele a részletekbe, de az is nagyon bonyolult volt. – Nem mindegy, hogy hogyan beszélnek, hogyan ülnek, és hogyan fogják a poharat. Nem mindegy nekik, hogy mit mondanak, milyen arcot várnak. Ez az a világ, ami tökéletesnek tűnik, de belülről pedig csupa ármány, csalás, és manipuláció.

- Honnan tudsz ennyit erről? – kérdezi döbbenten.

Nyelek egyet. Na, erre mit mondjak?! – Az anyám… dolgozott itt még előtte, mármint mielőtt megszülettem, és mesélt dolgokat – felelem végül, mert jobb nem jut eszembe.

A tömegből megpillantom az előző partneremet, aki egyenesen felénk tart, arcán elterülő vigyorral.

- Ó bazd! – morgom az orrom alatt, és elfordítom a fejem, holott tudom, hogy észrevett, láttam rajta. Megpróbálok minél jobban Nicol mögé bújni, de közben ügyelek arra, hogy ne legyen feltűnő a rejtőzködésem.

Egy fehér inges, fekete szoknyás pincérnő sétál el mellettem, a kezén egy tálcát egyensúlyozva, rajta vagy tizenöt pohár pezsgővel. Gyorsan lekapok egy poharat, és lehúzom a tartalmát. Életembe nem ittam még semmi alkoholost, de ez egyszerűen mennyei. Lágyan, szinte simogatja a torkom a kesernyés lötty. Uram Atyám, ez egyszerűen leírhatatlan!

A herceg ideér hozzánk, mind a kettőnkre villant egy mosolyt. Kezet csókol nekem, és Nicolnak is. Amikor az ajkát a kézfejemre tapasztja, felpillant rám.

- Ízlik a pezsgő? – kérdezi.

Bólintok.

- Anglia legjobb üvegeit hoztuk el apámmal a Királynőnek. Apropó, nem tudjátok, hogy hol van?

Összenézünk Nicollal. Nehezen tudom megállni, hogy ne húzzam el a számat.

A barátnőmmel szinte egyszerre vonjuk meg a vállunkat.

- Passz – feleli Nicol.

Összenézünk. Egy apró biccentéssel az ajtó felé jelzek neki, hogy le kellene lépnünk. Elmosolyodik, ebből tudom, hogy egyetért.

- Figyelj… Elvira, el tudnál jönni velem egy pillanatra? – kérdezi Nicol, de párszor megakad, gondolkozva, hogy mit mondjon.

- Persze – mondom, és elindulunk az ajtó felé, de még a vállam fölül küldök a srácnak még egy mosolyt, hogy ne tűnjek annyira bunkónak.

Lerogyunk az egyik folyosói kis kanapészerűségre. Belesüllyedünk a kényelmes, zöld szivacsba.

- Mi legyen most? – kérdezem. – Meg kellene keresni a királyt, hogy végre letudjuk ezt az egészet.

Hátrahajtom a fejem, és a makulátlan fehér plafont bámulom. Egyre kevésbé tudom, hogy ez nem a valóság. Minden olyan valóságos, a hangok, a szagok, a bútorok, az emberek, anya. Nem segít tudatomnál maradnia annak a ténynek, hogy ez csak egy szimuláció.

- Hihetetlen ez az egész, nem? – kérdezem.

Bólint egyet. – De, kezdem elveszíteni a valóságérzetemet. Olyan furcsa, hogy azok az emberek ott bent – a fejével int a terem felé -, nem valóságosak, csak a lencse műve. Apropó, mit mondott neked Aurora?

Egy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban, és egyszerűen nem bírom eltüntetni. Olyan jó lenne, ha elmondhatnám neki az igazat, de félek, minden normális ember félne tőlem. És egyszerűbb a teljes igazságot titokban tartani, mint azon agyalni, hogy mit mondtam el, és mit nem.

- Azt gondolta, hogy ismer, és meg akart nekem mutatni valamit – felelem végül, és megvonom a vállam. Tettetem, hogy nem nagydolog, de mégis nekem az.

- Ayanna! Te mégis mit csinálsz itt?! – kiállt fel döbbenten egy férfi tőlünk balra. Mind a ketten arra nézünk, amerről a hang jött, és megpillantom az apámat, ahogy egy vörös fotelnek támaszkodik. Fekete öltönyben van, sötét haját rövidre vágatta, sötét szeme szikrákat szór. Látom, ahogy elfehérednek a bütykei, miközben egyre jobban szorítja szerencsétlen bútort dühében.  Ezt nem hiszem el!

Ahogy körbe nézek, két őr is felénk kapja a fejét, készen állva arra, hogy cselekedjenek, ha szükséges. Nem, mintha két tini lány akkora veszélyt jelentene.

Apa elengedi a fotelt, és felénk indul. A testtartása merev, léptei határozottak, egyenletesen kopognak a fehér márványpadlón, amit a hatalmas tér visszaver, ennek köszönhetően háromszor halljuk, és így ez az egész még vészjóslóbb.

- Istenem… - suttogom. Most mégis mit csináljak? Ezt nem hiszem el…

- Ayanna Emilisa Renaya Seliah-Medo Commacho, – basszus, a teljes nevemen szólít, le fog buktatni -, mégis, hogy gondoltad ezt?! Leszöksz ide, és mi van, ha rájönnek? Most azonnal visszamész oda!

- Halkabban – sziszegem neki, nem akarom, hogy mindenki idejöjjön. Felesleges tagadnom, apa tudja. – Senkinek sem tűnik fel, hogy itt vagyok.

- Dehogynem! Ő meg ki? – A fejével a mellettem ülő Nicol felé biccent.

- Hannah – vágom rá, elterelve a gyanút arról, hogy ismerem. – Itt találkoztunk.

 Rápillantok a barátnőmre, aki döbbenten ül mellettem, és ide-oda kapkodja a fejét közöttünk.

- Hagyd, hogy egy kicsit éljek! – mondom neki, és felpattanok. Van egy ötletem. – Vagy azt akarod, hogy… - Direkt félbehagyom a mondatot, ezzel téve még félelem keltővé. Most az egyszer használom ellene, vagy bárki ellen a képességemet, igaz, nem biztos, hogy ebben a szimulációban egyáltalán van, de ezt senkinek sem kell tudnia.

Felemelem a kezem, és megfeszítem az ujjaimat, jelezve, hogy bármelyik pillanatban használhatom, és nem érdekel, hogy ki látja, holott ez nem így van. Lépek még egyet apa felé, aki hátrál egyet, ezzel meghagyva a távolságot közöttünk. Apa barna szemei kikerekedtek, minden magabiztosság eltűnt belőle. Olyan, mint az antilop, aki az oroszlán csapdájába esett. A szemében látom a rettegést, és tudom, hogy én vagyok az erősebb, legalább is úgy hiszi. Nem tudom, mi ütött belém, sosem fordultam ellene, bárki ellen, most mégis úgy érzem, hogy le tudom őt győzni, le tudok győzni bárkit is.

- Ayanna ne… - suttogja, de ezt is alig hallom.

Hirtelen úgy érzem, mintha kihúznák alólam a talajt. Elmosódik előttem a világ, a halk zene teljesen elhal. Teljesen sötétben vagyok, pislogok párat, de nem segít, megdörzsölöm a szemem, aminek nekiütközik a lencsének, amit gyorsan kiszedek.

A fülemből kiszedem a dugót, ezt is a markomba tartom, mint a lencsét. A kezembe ott van a pisztoly, amit eldobok, hangos puffanással ér földet.

Hogyan kerültem ki a szimulációból? Mi történt? Miért éreztem magam olyan… legyőzhetetlennek? Vajon miféle szörnyeteg lehetek? Ott, akkor képes lettem volna használni a tulajdon apám ellen.

Hallom, ahogy nyitódik az ajtó, és fény szűrődik be a koromsötét szobába.

Kimegyek a teremből, a fény elvakít, másodpercekig semmit sem látok. X ott áll mellettem, és aggódva néz rám.

- Jól vagy? – kérdezi.

Éppen válaszolni akarok, hazudni valamit, amikor kinyílik a mellettem lévő ajtó, és kilép Nicol. Most normálisan néz ki, pont mint reggel.

- Mi történt veled? Honnan ismert a király, és miért volt rád olyan dühös? – kérdezi tőlem, és látszik rajta, hogy nehéz lesz beadni neki bármit is.

Behunyom a szemem, majd kinyitom, és megeresztek felé egy mosolyt. – Nem tudom. csak sodródtam az árral. Improvizáltam. – Megpróbálom lazán megvonni a lábam, de darabosra sikerül. – Nem nagy ügy, mindig is volt színészi tehetségem.

Felvonja az egyik szemöldökét, de nem kérdez semmit.

- Mennyi ideig tartott? – fordulok X felé.

- Négy óra – feleli. – Most van dél.

Bólintok. Nekem is körülbelül annyinak tűnt.

- Jól vagy? – kérdezi X – Olyan sápadtnak tűnsz.

Nem, nem vagyok. Rosszul vagyok, azt hiszem, mindjárt kidobom a taccsot. 

- Igen – felelem. – Csak pihennem kell egy kicsit.

Nem várok választ, csak végigindulok a folyosón, és reménykedek abban, hogy visszatalálok. Próbálok nem futni, nem akarok feltűnést kelteni.

Néhányan szembe jönnek velem, de nem foglalkozok velük. Arra koncentrálok, hogy jó helyen forduljak le, és ne buggyanjanak ki a szúró könnyeim.

Ahogy elérem a folyosót, egy kicsit lassítok. Az a baj, hogy nem tudom, melyik ajtó az enyém, mindegyik ugyanolyan. Visszább megyek, azt hiszem az ötödik ajtó volt az enyém.

Leszámolom, és belenyomom az ujjam az olvasóba. Az pittyen egyet, és kinyílik az ajtó. El sem hiszem!

Bemegyek a szobába, és becsapom magam mögött, hangos puffanással ér a helyére.

Végre egyedül vagyok!

Szabad folyást engedek a könnyeimnek, végre nem kell játszanom magam. Egyszerűen nem bírok állni, összerogy alattam a térdem, és a padlóra esek.

El sem hiszem, hogy tényleg megtörtént. Lebuktam, lebuktattam magam Nicol előtt. Ő is félni fog tőlem, elmondja X-nek, és itt is fogoly leszek, vagy száműznek, vagy… vagy talán meg is ölnek. Lehet, az lenne a legjobb. Ha nem léteznék, nem lennék szörnyeteg, és nem jelentenék veszélyt senkire.

Ahogy behunyom a szemem, látom apa rettegő tekintetét, ahogy fél tőlem. Ott, akkor, eluralkodott felettem valami, képes lettem volna használni ellene az erőmet, magam sem tudom, mi történt volna vele, ha nem ér véget hirtelen. Mi történt egyáltalán? Hogy jutottunk ki? és egyáltalán az tényleg apa volt ott?

Kopognak az ajtón. Ledermedek, nem reagálok, hátha elmegy.

Várok pár másodpercet, de ismét kopog, most már erősebben.

- Ayanna, nyisd ki! Beszélnem kell veled. – X az, biztos jött, hogy kidobjon, vagy bezárjon.

Felállok, és a tükörbe nézek. A szemem alatt sötét sminkkarikák éktelenkednek. Letörlöm a dzsekim ujjával, de így se nézek ki jobban, a szemem, az orrom, és az egész arcom piros. Ahogy megfordulok, megpillantom a lebegő párnámat, meg takarómat. Sosem tudtam irányítani az erőmet, amikor dühös, vagy zaklatott vagyok. A gondolataimmal leeresztem.

Az ajtóhoz lépek, de az ujjlenyomat olvasó felett megáll az ujjam. Tudom, hogy be kell engednem, de kell még pár másodperc, hogy elég bátorságom legyen hozzá. veszek egy mély levegőt, és belenyomom az ujjam a tálcába. Már nem lehet visszacsinálni.

Kinyílik az ajtó, és bejön X. Egyedül van, azt hittem, hoz majd magával valakit, hogy elkapjanak, de nincs itt senki más. Habár, ha jobban belegondolok, kém, egyedül is el tud bánni velem.

Leül az ágyam szélére, és csak néz rám. Várja, hogy mondjak valamit, de nem kezdek magyarázkodni, ő jött hozzám, neki kell kezdenie.

- Nem akarsz mondani nekem valamit? – kérdezi, a hangja számon kérő. Keresztbe fonom a karom a mellem előtt, és megrázom a fejem. Nem fogom magam bajba keverni, jobban, mint amekkorában most vagyok. – Rendben – mondja, és bólint egyet. – Jobban örültem volna annak, ha te magad mondod el, de ha nem, hát nem.

Egy pillanatra megfeszülök, de nekitámasztom a csípőmet a falnak, hogy ne tűnjek ennyire merevnek, mint akit rajtakaptak, holott így van.

- Tudom, hogy ki vagy. Tudom, hogy te vagy Ayanna Emilisa Renaya Seliah-Medo Commacho, már akkor sejtettem, hogy ki vagy, amikor idekerültél, de nem voltam benne biztos, kellett a bizonyíték. Azért küldtelek titeket oda, pont ezzel a küldetéssel, hogy kiderítsem, igazam van-e, és tökéletesen kiderült, hogy igen.

Lehunyom a szemem. Tehát ennyi, tudja, ki vagyok, lehullott rólam a maszk, ezzel a maradék önfegyelmem is. Lecsúszok a fal mellett, felhúzom a térdem, és beletemetem az arcom. Ismételten kicsordulnak a könnyeim.

- Igaz ez? – kérdezi.

Összeszorítom a szemem. – Igen! – kiáltom. – Csakhogy a szüleimnek nem voltam elég jó, és bezártak abba a kibaszott szobába három éves koromban, elhitetve a néppel, hogy meghaltam. – kiáltom. Nem nézeek rá, a térdem elnyomja a hangom nagy részét.  Lassan felemelem a könnyáztatta arcom, és felnézek rá. – Most kidobsz?

Elneveti magát. – Nem – feleli, és megrázza a fejét. – Miért tenném ezt? Attól, hogy Commacho vér csörgedezik az ereidben, nem foglak kidobni innen. Ugyanaz maradtál a szememben, mint aki voltál, csak tudom, honnan jöttél. Nem kell félned, egy ilyen kis apróság miatt senkit sem dobtam még ki, pedig hidd el, vannak itt zűrös arcok. A Walhalla amolyan újrakezdés, senkit nem érdekel, mit tettél ezelőtt, itt tiszta lapot kapsz.

Feláll, és odajön hozzám, és leguggol mellém.

- Semmi nem változott – mondja mosolyogva.

El sem hiszem, hogy tudja, és nem akar kidobni, habár, ha megtudná a képességemet, megtenné, hiába mondja azt, hogy nem. Az nem a múltam, az a jelenem, a szerves részem, veszélyes vagyok az emberekre.

- Honnan tudta a szimuláció, hogy én vagyok… aki? – kérdezem, hiszen elméletileg én mindenki számára halott vagyok.

- Mert sokkal mélyebbre nyúlt, mint a fizikai dolgok. A te emlékeidből jöttek létre a szüleid, az elmédet hívtuk segítségül a képek, a személyek megteremtésével. A bálon lévő emberekkel, vagy te, vagy Nicol már találkoztatok, csak nem voltatok mindennapos kapcsolatban, lehet, csak elmentetek egymás mellett. Persze, voltak számítógép alkotta elemek, de a nagyja a ti agyatok szüleménye volt, így a szüleidet is te teremtetted meg, ezért tudtak rólad.

Bólintok egyet. X feláll, és az ajtó felé indul.

- Köszönöm – szólok utána. – Köszönöm, hogy itt maradhatok.

- Szívesen. És ha készen állsz arra, hogy elmond, miért zártak be, akkor megteheted, én itt vagyok. Hidd el, nem tudsz olyat mondani, ami miatt kirúghatnánk innen. 

Azt kétlem!