3. fejezet

Felmegyünk az utcára. Ahogy körbenézek, az utca sarkán megpillantom a palotát. Miközben a halvány sziluettjét nézem, lecövekelek. Eszembe jutnak az ott töltött évek, és nem vagyok biztos abban, hogy vissza tudok oda menni.

Nicol rám néz, és integetni kezd a szemem előtt, azt hiszem, elbambultam.

- Mi az? – kérdezi, és igazi érdeklődést látok a szemében. – Itt éltél?

Nyelek egyet, hogy eltüntessem a torkomból a gombócot, és meg tudjak szólalni, de nem nagy sikerrel járok.

- Mondhatni – felelem végül.

- Ne feledd, ez nem a valóság – mondja egy halvány mosoly kíséretében. Erre nem árt emlékeztetni magam időnként.

Egy másodpercre behunyom a szemem, és tisztázom magamba, hogy semmi bajom nem lehet, nem vihetnek oda vissza, nem leszek a foglyuk többé. Emlékeztetem magam, hogy egy barlangban vagyok, nem a napos Atranában. A biztonság kedvéért a karomba csípek, de érzek fájdalmat, szóval ez nem nagyon segít tisztázni, hogy mi a valóság.

- Jobb? – kérdezi, miközben felvonja az egyik szemöldökét.

- Nem – felelem, miközben elnevetem magam. – Menjünk – sóhajtom végül, és elindulok a palota felé.

Nicollal egymás mellett ballagunk, amint a palota elé érünk, döbbenten nézi a hatalmas épületet, pedig szinte csak a kerítést lehet látni.

- Ez hatalmas – mondja, pedig a palota nagy része még nem is látszik igazán.

Két őr áll a kapu egy-egy oldalán, meredten néznek maguk elé, a kékes egyenruhájukban eléggé nevetségesen néznek ki. Az biztos, hogy itt nem fogunk bejutni, nem ezek mellett, biztos vagyok benne, hogy a legkisebb gyanús mozdulatra elkapnának minket.

Megragadom a bámészkodó barátnőm kezét, és arrébb húzom, addig, hogy az őrök ne tudják, hogy miről beszélünk.

- Itt nem tudunk bemenni – mondom halkan.

- Tudom. – Elvigyorodik. – Lőjük le őket.

Elnevetem magam a képtelen ötlet hallatán. – Hülye!

- Hogy jutunk be? – kérdezi komolyan. Megvonom a vállam.

- Nem tudom, bemászunk? – kérdezek vissza nevetve, de egy percig sem gondolom komolyan. Azt hiszem, itt nem tudnám használni a képességem, de igazából nem is tudnám, hogy.

A dzsekije zsebébe dugja a kezét, majd döbbenten pislogva előhúzza. Egy cirádás papírlap van nála.

„Tisztelettel meghívjuk Önt, Elvira Maibritt Graversen a miniszter lányát, és kísérőjét a királynő születésnapi estélyére.”

Elolvassuk, és Nicol ördögien rám vigyorog. – Van ám neved – néz rám gonoszul. Ó, ha tudná! Ayanna Emilisa Renaya Seliah-Medo Commacho. Ez az igazi nevem. Hat éves koromig nem tudtam végigmondani.

Kiveszem a kezéből a meghívót, kihúzom magam, felszegem az állam, és az örökhöz megyek, Nicol döbbenten jön utánam, de nem nézek hátra. A határozott lépteim kopognak az úton a magas sarkúnak hála.

Beállok az egyik őr elé, és megeresztek felé egy mosolyt.

- Jó napot! – köszönök neki, és felmutatom a meghívómat. – Meghívtak minket Aurora királynő születésnapi báljára. – Megpróbálom utánozni az elkényeztetettek hanghordozását, nem mintha olyan sokakkal találkoztam volna eddig. Engem is csak az alapokra tanítottak meg, még nyolc évesen, sosem értettem, hogy minek, biztos zavarta a szüleimet az, hogy nem fogom megfelelő szögben a villát azokon a közös étkezéseken, amikor együtt ettünk a szülinapomon, vagy nem megyek elég egyenes háttal megyek. 

Az őr elveszi a meghívót, megvizsgálja, ahogy olvassa, összehúzza a bozontos szemöldökét. Azt hiszem, azt akarja megállapítani, hogy eredeti-e. Felpillant, és végigmér, leellenőrzi, hogy eléggé puccos vagyok-e a királynőnek, vagy nem, majd ugyanígy végigmustrálja Nicolt is, végül elhúzza a száját. A kapuhoz lép, és kinyitja előttünk.

Összenézünk a barátnőmmel, és el sem hiszem, hogy ez ilyen könnyen ment. Elindulunk befele, kihúzom magam, olyan peckesen járok, amennyire tudok, az oktatóm büszke lenne rám. Amikor elhaladunk az őr mellett, a kezembe nyomja a meghívómat. Rámosolygok, majd hátra akarom dobni a hajam a vállam fölött, de rá kell jönnöm, hogy rövid a hajam.

Elindulunk a hosszú, macskaköves úton a palota felé. Kezd sötétedni, ami érdekes fénybe vonja a tökéletesre vágott gyepet.

Percek óta gyalogolunk, de egyszerűen olyan, mintha nem is kerültünk volna hozzá közelebb.

- Milyen messze van még az a rohadt palota? Most komolyan, minek nekik ekkora telek. Kirakhatnának oda egy golf kocsit, vagy egy motort, vagy valamit, hogy ne kelljen ennyit kutyagolni – panaszkodik. – Ráadásul a lábam is fáj, nem vagyok hozzászokva a tűsarkúhoz.

Elnevetem magam. – Mi lesz veled, amikor igazi küldetéseken leszünk?

- Addigra ki leszek képezve! - vágja rá. A szememet forgatom mosolyogva, és úgy döntök, jobb nem válaszolni.

Tizenöt percbe telik, mire odaérünk a palota közvetlen környékére. Jobbra, mellettünk egy hatalmas téglalap alakú tó van, a tót, és a tó körül végigültették lila- és piros virágokkal. Balra, úgy harminc méterre tőlünk kezdődik az erdő. Az épület maga olyan háromszintes, nem számítva az alaksori szinteket, a fala vöröses-barna téglabevonatos, rengeteg, kicsi ablak van, szinte az összeset függöny takarja belülről. A nagy bejárati ajtónál is áll két őr, pont ugyan úgy, mint a kapuknál.

Nicolra nézek, aki mögöttem áll, és döbbenten nézi az impozáns épületet. Engem valahogy nem tud elkápráztatni, pedig így, előröl még sosem láttam. Nekem erről a helyről a gyerekkorom, és az egész eddigi életem jut eszembe, hogy itt tartottak fogva.

Odamegyek hozzá. – Ne bámuld már annyira – sziszegem neki. – Emlékezz, hozzá vagy szokva az ilyesmihez. Dánia is királyság, a miniszter unokahúgaként sok ilyen helyen jártál már.

- De te, hogy nem vagy ledöbbenve? Ez olyan gyönyörű, és hatalmas – mondja nekem ámulva.

- Itt nőttem fel… – felelem, de azonnal elhallgatok, amint leesik, amit mondtam. Basszus, majdnem elárultam magam. De ahogy nézem, nem esik le neki, hogy mit mondtam. – Traubourg is királyság, hogyhogy nem láttál még palotát? – Emlékszem, hogy sokszor figyeltem a biztonsági kamerákon keresztül, (amiket már tíz évesen képes voltam feltörni a kis laptopommal), ahogy általános iskolások jöttek megnézni a nyilvános helyiségeket. – Nem mentetek megnézni a palotát?

Megrázta a fejét. – Amikor az osztályom ment, nem tudtam velük menni, mert kórházban voltam, azután meg már nem mentek sehova.

- Na, most közelről fogod látni – mondom egy halvány mosoly kíséretében. - Figyelj, ha nyilvánosan találkozol a királyi párral, akkor pukedlizz mélyen… – Eszembe jut a küldetésünk, és elkomorodom. Meg kell ölnünk a szüleimet. Basszus… hogyan csináljuk?

Azt hiszem, Nicolnak is valami hasonló járhat a fejében, mert ő is elkomorodik. – Hogy fogjuk csinálni? – kérdezi. – Egyáltalán, képesek leszünk megtenni? – Önkéntelenül a dzsekijéhez nyúl, és megérinti a pisztolyt. – Meg tudunk ölni két embert? – Meg tudom ölni a szüleimet? Nem tudom, igazából legbelül még szeretem őket, hiába tették azt, amit, mégis. Nehéz dolgom lesz, nehezebb, mint neki, vagy éppen azért is könnyebb.

- Szerintem tedd a pisztolyt te is a harisnyádba – mondom neki. – El fogják kérni a kabátodat, és lebukunk.

Bólint egyet, és eligazítja a pisztolyt a combjai között.

- Menjünk – mondom, a hangom érzelemmentes.

Elindulunk a palota felé, mind a ketten kihúzzuk magunkat és felszegjük az állunkat. A palotaőrhöz megyek, és a kezébe nyomom a meghívómat. vizsgálgatja egy kicsit, végigmér minket, gondolom lecsekkolja, hogy elég elegánsak vagyunk-e, majd kinyitja előttünk az ajtót.

Belépünk a palotába. Hallom, ahogy Nicol lélegzete elakad. csak egyszer jártam itt, még régen. A mennyezet hatalmas, a fal makulátlan fehér, a plafonról kristálycsillár csüng alá, bevilágítva az egész folyosót. Végigmegyünk a hosszú folyosón, ahogy a barátnőmre nézek, látom, hogy teljesen elámult.

Halk zene hallatszik az egyik terem felől. Elindulunk oda, egy nagy, fehér és aranyszínű ajtó előtt. Ennek a két oldalán is két őr áll.

Meghajolnak előttünk. – Hölgyeim – mondja a jobb oldali. – Kicsit késtek, de kiket jelenthetek be?

- Elvira Maibritt Graversen – hadarom el a nevem. Remélem jót mondtam. – A dán miniszter lánya, és az unokatestvérem, Hannah Selma Graversen. – Nem tudom, hogy hogyan jutott eszembe ez a név, egyszerűen csak improvizáltam.

A másik őr lesegíti Nicolról a kabátját, és elviszi valamerre. Sokatmondó pillantást küldök felé, ő pedig elvigyorodik.

Az őr kinyitja az ajtót. Ahogy kinyílik, beszélgetés, és zene elegye szűrődik ki. Az őr belép, megkopogtatja a botját, és bejelent minket. Ez az egész olyan, mint egy filmben.

Belépünk a terembe. Az ember arra számít, hogy mivel késtünk, ezért mindenki minket néz, és mi Hamupipőke módjára kecsesen lemegyünk a lépcsőn. Aha, ahogy azt az ember képzeli. Igazából senkit nem érdeklünk, mindenki beszélget tovább, vagy táncol, vagy a svédasztal mellett állva eszik.

Elvegyülünk a hatalmas teremben. Még életembe nem jártam itt, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Az ablakoknál elhúzva a sötétellő, a mennyezetről lelógó kristálycsillár fényárba vonja a termet. Az egyik sarokban egy kisebb banda zenél, csak lassú számokat, de nem tudnám megmondani, hogy mit játszanak.

Ahogy körbenézek, megpillantom anyámat. Egy kis csoportban áll, és beszélget. Harmincöt körül lehet, mint normálisan. Szőke haját előre fonták egy fonatba. A sminke tökéletes, kiemeli a kék szemét, és a telt ajkait. Ebben a fényben még sápadtabbnak tűnik, mint ahogy emlékeztem. Egy kék, tapadós, földig érő ruha van rajta. Két nővel beszélget, azt nem tudom, hogy apa hol lehet.

Csak nézem az anyámat, és egyszerűen nem tudom utálni, hiába tette azt, amit. Nem hiszem, hogy meg tudom ölni.

- Ő az? – kérdezi Nicol, és rámutat. Bólintok.

- Igen – felelem. – Mit csináljunk?

- Nem tudom – feleli. – A király hol van?

Megvonom a vállam. – Hogyan fogjuk megtenni? Hogyan… - Elhallgatok egy pillanatra, nem akarom kimondani. – Hogy öljük meg őket? – suttogom.

 - Nem tudom.

- Hölgyeim – szól mögöttünk egy férfihang, enyhe angol akcentussal. – Szabad egy táncra? – kérdezi tőlem, miközben meghajol. Tudom, hogy el kell fogadnom, a normák miatt, nem akarok feltűnést kelteni. Pukedlizek, és elfogadom a kinyújtott kezét.

Kéz a kézben elindulunk a parkettre, de a srác válla fölött még Nicolra pillantok. Ismételten vihog. Ez a szimuláció rám van kattanva, az összes mesterséges pasi engem nézett ki magának.

- Johnatan vagyok, Anglia hercege – mondja, amikor kiérünk a parkettre. Ismételten meghajol.

Pukedlizek. – Elvira vagyok, a dán miniszter lánya. – A kezébe csúsztatom a kezem, ő pedig megforgat.

Alaposabban megnézem a partnerem. Magasabb nálam, a haja teljesen rövidre nyírta, szinte már kopasz, így nem tudom megállapítani a színét, lehet szőke, de akár fekete is, mégis, én olyan sötétbarnának saccolom. Huszonöt körül lehet, szögletes álla van, és markáns arccsontja. Elég jóképű, igaz tíz évvel öregebb nálam, nem mintha ez számítana.

- És mi hozott ide, drága Elvira? – kérdezi.

- A királynő szülinapja, gondolom, úgy, mint téged – felelem neki mosolyogva.

- Különös, hogy eddig még nem találkoztunk – mondja nekem vigyorogva, közben megforgat. – Tudod, eléggé ismerem a dán hercegi, és miniszteri családot, de veled még nem találkoztam, sőt nem is hallottam rólad.

Elmosolyodom. Muszáj improvizálnom valamit. – Tudod… Megmondtam apának, hogy ne híreszteljen, nem megyek sehova, de amikor megkaptam ezt a meghívót, amit kifejezetten nekem címeztek, és az unokatestvéremnek, és Hannah konkrétan megmondta, hogy megöl, ha nem megyünk el, szóval beadtam a derekam, és itt vagyunk. 

Véget ér a szám. Pukedlizek, és visszaindulok Nicolhoz, mielőtt a herceg felkérne még egy táncra. Újdonsült barátosném vigyorogva néz rám.

- Ne. Mondj semmit! – sziszegem neki tagoltan. Kezd elegem lenni ebből az egészből.

Egy húsz év körüli srác jön oda hozzánk, és felkéri Nicolt, aki grimaszolva megy el vele táncolni. Végre nem engem szúrtak ki.

Lerogyok az egyik székre, és összezárom a lábaim, nehogy látszódjon a pisztolyom. Az anyámra nézek, és figyelem, ahogy beszélget, nevetgél, és megpróbál mindenkivel váltani néhány szót. Szinte ragyog ebben a fényben, tényleg látszik rajta, hogy erre született, kicsi kora óta erre nevelték. Azt hiszem, nekem ez nem menne. Egyszerűen nem az a típus vagyok, el nem tudom képzelni magamat, ahogy az országok krémjeivel bájcsevegek.

Vajon mi lenne, ha normálisnak születtem volna? Nem lenne képességem, és a szüleim szerettek volna, és nem rettegtek volna tőlem, és tartanak fogva ebben az átkozott palotában. Vajon milyen lehet normálisként felnőni? És vajon honnan örököltem a képességemet? Hiszen nem jöhetett a semmiből, de akkor a szüleim miért félnek tőlem, ha valamelyikükben is benne van a képesség.

Valaki megáll előttem, eltakarva tőlem a fényt. Ahogy felpillantok anyám jeges, kék szemébe ütközök. Összeszorítja az ajkait, látom rajta, hogy tudja, hogy én ki vagyok, és nem tetszik neki a felismerés.

- Ayanna – sziszegi. – Mit csinálsz itt, mi ez a haj, hogyan képzeled azt, hogy lejössz ide? Honnan szerezted a parókát, meg ezt a ruhát?

- Anya… - suttogom, de nem tudok mit mondani. Lesütöm a szemem, muszáj improvizálnom valamit. – Kérlek, ne küldj vissza… oda. Csak szeretnék egyszer az életben nem fogoly lenni. - Felpattanok.

- Nem lenne szabad itt lenned, ha valaki rájön, hogy te… létezel, hatalmas nagy bajban leszel. Egyáltalán, hogyan engedtek be az őrök?

A szememet forgatom. – Az őrök sem ismernek, senki sem ismer, szereztem meghívót, és a dán miniszter lányának adom ki magam. Senki sem fogott gyanút.

Behunyja a szemét, és lassan kifújja a levegőt. – Ide figyelj, te ezt nem érted. Nem szabad megtudnia senkinek sem, hogy élsz, egyszerűen menj vissza a szobádba.

A válla fölött látom, ahogy Nicol felénk tart. A szeme kikerekedett, és nem tudja, hogy mit csináljon.

- Gyere ki velem – sziszegi anya, és megragadja a csuklómat, de gyorsan el is engedi. Nem akar feltűnést kelteni.

A szememet forgatom, és kimegyek utána az üres folyosóra. Az ajtóból még visszafordulva intek Nicolnak, hogy kövessen.

Felmegyünk az első szintre, egy teljesen üres folyosóra. Anya megy előttem, a tekintetét egyenesen előre szegezi. Megérintem a pisztolyt, és kihúzom a rejtekéből. Szemügyre veszem, most kellene megtennem, de még azt sem tudom, hogyan kell kibiztosítani. Persze a filmekben láttam már ezerszer, de sosem volt még a kezemben, azt sem tudtam, hogy ez ilyen nehéz.

Anya mögé lopózok, és a nyelével tarkón vágom, aki így ájultan terül el előttem. A pisztoly pedig kiesik a kezemből a teste mellé.

Azt hittem, hogy elégtételt fogok érezni, de semmit nem érzek, csak sajnálatot, és fájdalmat.

A lépcsőn feljön Nicol, és odafut hozzánk.

- Miért nem lőtted le? – kérdezi.

- Mert nem tudtam volna megtenni, ráadásul nem tudom, hogy működik ez a szar. – A földön heverő pisztoly felé bökök. Elneveti magát. – Húzzuk be oda – mutatok az egyik szoba felé.

Megragadom anya vállát, Nicol pedig a lábát, és bevisszük a szobába. 

2. fejezet

Kinyitom a szemem. Kell pár perc, mire leesik, hogy hol vagyok, teljesen idegenül hat ez a barlangi környezet. Kimászok az ágyból, a csupasz talpam belesüpped a vastag, puha szőnyegbe. A fürdőszobába veszem az irányt, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam.

Megmosom az arcom, kifésülöm a hajam, és egy fekete tussal kihúzom a szemem. Azt hiszem, itt nincs helye a visszafogottságnak. A hosszú szempilláimra is kenek egy kis spirált, a számra meg egy sötétebb, barnás rúzst. Elég vadítóan nézek ki, főleg ebben a túlméretezett Mickey egeres pólóban, amit az egyik fiókban találtam.

Visszamegyek a szobámba, és levetkőzök. Megérintem az alkaromon lévő újdonsült tetkómat. Még mindig nem vagyok vele megelégedve, de nincs mit tennem. Végigfuttatom az ujjamat a fekete vonalakon. Ez emlékeztet arra, hogy soha többé nem leszek fogoly, nem hagyom magam.

Gyorsan magamra kapok egy trikót, meg egy farmert, meg a tegnapi bakancsomat, és dzsekimet. Ahogy belenézek a tükörbe, rá kell jönnöm, hogy megváltoztam külsőleg. Szinte már nem is emlékezetetek a régi önmagamra. Mintha egy másik ember lennék, olyan, akivel nem lehet packázni, és nekem iszonyúan tetszik ez a lány, sőt már nő. Mosolyra húzom a szám, hátradobom a hajam, és az ujjamat belenyomom a tálcába, hogy kijussak. Az étkezőhöz megyek, remélem, megtalálom.

Ahogy belépek, megállapítom, hogy most sokkal többen vannak itt, mint az este. Úgy hat asztalnál ülnek, huszonéves férfiak és nők, beszélgetnek és reggeliznek.

Odamegyek a kajapulthoz, beállok a sor végére. Belenyomom az ujjam az olvasóba, és kinyílik előttem a sorompó. Veszek egy tálcát, és felzárkózom az előttem álló csaj mögé. A fekete ruhás hátát bámulom. Most, hogy végignézek az itt lévőkön, megállapítom magamban, hogy itt mindenki csak a fekete ruhákat ismeri, csak itt-ott bukkan fel pár méregzöld, vagy barna, és néhol egy vörös felső.

A körmömmel zongorázni kezdek a vaspulton. Rossz, hogy nem ismerek itt senkit, olyan szerencsétlennek érzem magam.

Elveszek egy tányért, rajta sült szalonnával, és rántottával. Veszek két szelet kenyeret, meg egy üveg vizet, és elindulok az asztalok felé. Az egyik sarokban találok egy négy személyes, üres asztalt. Levágódok egy székre, és enni kezdek. Elég hülyén érzem magam, hogy itt ülök tök egyedül, mint egy szerencsétlen. Pont, mint eddig mindig.

Épp’ állnék fel, hogy odacsapódjak egy társasághoz, amikor megáll egy lány mellettem. Rám pillant, halványan rám mosolyog.

- Leülhetek? – kérdezi mosolyogva.

- Persze – mondom egy halvány mosoly kíséretében. 

Lerogy a velem szembeni székre, és enni kezd. Szemügyre veszem az új ismerősömet. Neki is hosszú szőke haja van, mint nekem, csak neki hullámos, és rövidebb. Rajta is fekete van, a szeme feketével van kihúzva, ami sokkal világítóbbá teszi a kék szemét. Így első ránézésre szimpatikusnak tűnik.

- Te mióta vagy itt? – kérdezi két falat között.

- Tegnap ébredtem fel – mondom mosolyogva. Felpillant rám, és elvigyorodik.

- Én is, Nicol vagyok. – Kinyújtja felém a kezét. Még életemben nem mutatkoztam be így senkinek (na, jó, igazából sehogy se, de mindegy), de azért megragadom a kezét, és megrázom.

- Ayanna – mondom, megadva neki az igazi nevemet, úgy se fog párhuzamot vonni a régi életelemmel, ráadásul már nem is abban az országban vagyunk.

- Így hívták Oskia hercegnőjét is, nem? Csak két éves korában meghalt, vagy valami ilyesmi, nem vagyok tisztában ezzel, ezt is onnan tudom, hogy láttam a tévében egy közvetítést, ahol róla volt egy megemlékezés.

Ledermedek ültemben. Ezt honnan tudja? Basszus! Egy hete volt a „halálom”, és a szüleim ilyenkor mindig egy bazi nagy felvonulást rendeztek az „emlékemre”. Én meg néztem a tévében a közvetítéseket, bőgve. Kellett pár év, hogy rájöjjek, hogy nekik akkor haltam meg, amikor először kezdtem el lebegtetni dolgokat. Azóta nem számítottam a szemükben embernek, és tartottak fogva a toronyban, mint egy klisés hercegnőt egy zsé kategóriás Disney filmben.

- Azt hiszem – mondom egy erőltetett műmosollyal.

- Kicsi a világ – mondja, és elmosolyodik.

- Az – felelem bárminemű lelkesedés hiányában.

- Hogy kerültél ide? – vált témát legnagyobb örömömre. Nem akarok hazudni neki.

- Uscyába mentem gyalog, és poénból felmásztam egy sziklára, ahol elaludtam, és itt ébredtem, pontosabban a gyengélkedőn. Te?

- Tross Hillsben voltam bulizni a haverokkal, és poénnak találtam, hogy az éjszaka közepén átmotorozok Little Xeatbe. Az utat levágtam a kanyonban, eléggé részeg voltam, és nekimentem a sziklának. Itt ébredtem fel, tegnap reggel. Ismered már a helyet? – Egy szuszra hadarja el, a monológja végén átnyúl az asztalnál, és lop egy darab tojást a rántottámból.

Megvonom a vállam. – Nem igazán – felelem végül.

- Akkor, megyünk, és megnézzük magunknak? – kérdezi és egy ördögi vigyor ül ki az arcára.

Elmosolyodom. – Naná – vágom rá egyből.

Egyszerre pattanunk fel, és leadjuk a tálcánkat.

- Hova menjünk? – kérdezi elvigyorodva.

- Arra – mutatok az edzőteremmel ellenkező irányba.

- Mi van ott?

Megvonom a vállam. – Majd megtudjuk.

Nicol elneveti magát, és elindul. Szimpatikus lánynak tűnik, talán életemben először lesz egy barátnőm.

Elnevetem magam, és utána futok.

Egy barna, kilincs nélküli ajtó előtt áll. Belenyomja az ujját az egyik érzékelőbe, és kinyílik.

Egy nagy terembe nyílik, ahol minden sötét, csak egy nő van itt, és olyan, mintha harcolna a láthatatlan ellenséggel. Rúg, üt, és egy pisztoly van a kezében, amit lövésre emel, és a levegőt lövi, de nem lő igazából ki semmit.

Nicollal összenézünk.

- Ez mit csinál? – kérdezi suttogva. Megvonom a vállam.

A nő felemeli a fejét, és ránk pillant. A szeméhez nyúl, és kivesz belőle egy-egy lencsét, és a pisztolyt eldobja, majd kivesz egy-egy vezeték nélküli fülhallgatót a füléből. Megismerem, X az. Ránk mosolyog.

- Sziasztok! Látom összebarátkoztatok – mondja mosolyogva. – Ez egy szimuláció, harcolni kell, a kiképzés szerves része. Kipróbáljátok? – Magyarázza el, gondolom, látja a tekintetünkben az értetlenséget.

- Naná – vágja rá Nicol.

- Nekem is tetszik az ötlet – felelem mosolyogva.

- Ayanna, te ezt fogod kipróbálni, míg Nicol a szomszédban lesz, jó? – kérdezi X, de nem várja meg a válaszunkat, hanem beterel a terembe. Olyan negyven négyzetméter, fény csak az ajtón jön be. A kezembe nyom egy fegyvert, de biztos nem éles.

- Ha lőni akarsz, akkor célzol, és meghúzod a ravaszt – mutatja nekem, én pedig bólintok. Kíváncsi vagyok mi lesz belőle. Az egyik falhoz sétál, és elvesz onnan valamit, majd hozzám jön. A fülembe belenyomja az egyik fülhallgatót, a másikat a tenyerembe nyomja. Felhúzza a dzsekimet, és a tetkóra helyez egy műanyag lapot. – Ez egy érzékelő, ha bármilyen fájdalom ér a szimulációban, akkor azt te is érezni fogod, de csak pár másodpercig. – Itt nyelek egyet, egyre kevésbé tetszik ez nekem. – Nézz fel – utasít, én pedig engedelmeskedem. A szemembe helyez két lencsét, nem zavar a látásban, olyan, mint eddig. – Amint kimegyek, tedd be a másik fülhallgatót is, és ha úgy érzed, hogy kész vagy, akkor nyomd meg erősen az érzékelőt a karodon. – Bólintok. – Ugyanabba a szimulációba teszlek titeket Nicollal, várd meg. Ugyanazt fogjátok látni, olyan lesz, mintha egy helyen, tényleg ott lennétek, de igazából nem vagytok. Jól jegyezd meg, hogy komolyabb bajotok nem lehet, de fájdalmat érezhettek. Megleszel? – kérdezi, és végigsimít a karomon.

– Igen – mondom. Rám mosolyog, és kimegy. Berakom a fülembe a másik fülhallgatót, és felhúzom a dzsekimet. Megszorítom a puskát, és megérintem az érzékelőt.

Fény vakít el, kell pár másodperc, hogy kitisztuljon a látásom. Atranában vagyok, Oskia fővárosában, minden annyira élethű, mintha tényleg ott lennék. Délután lehet, és ott körül vagyok, mint amikor néhány nappal ezelőtt felszálltam a buszra, valahol a belvárosban, a palota környékén. Egy papír cetli van a kezemben. Széthajtom.

„Keressétek meg a királyi párt, és likvidáljátok őket. Senki ne vegyen benneteket észre!

Fedő sztorid: A dán miniszter lánya vagy, aki a királyné születésnapjára érkezik az unokatestvérével.”

Nem! Ezt nem! Nem tehetem, nem ölhetem meg a szüleimet, egyszerűen nem tehetem. És mi van, ha én is ott vagyok? Mint csecsemő, vagy találkozok magammal, és lebukok Nicol előtt?!

Állj! Ayanna, térj észhez! Honnan tudnának rólad? Ez csak egy szimuláció.

Ebben a pillanatban megjelenik mellettem Nicol. Ugrok hátra egyet ijedtemben, furcsa, hogy a körülöttem állók meg sem lepődnek, mintha ott sem lennénk. Végigmérem újdonsült társamat, és döbbenetemre nem úgy néz ki, mint az előbb. Szőke haja most egyenes, és egy napszemüveggel van hátrafogva az arcából. A fülében egy nagy karika lóg, egy méregzöld dzseki van rajta, meg egy mély kivágott zöld ruha, ami a térdéig ér, a medencecsontjáig felsliccelve mid a két oldalán. A dzsekijének a belső zsebében látom kivillanni a pisztolyát.

- Mi ez a kinézet? – kérdezem döbbenten. Elneveti magát.

- Én is ezt akartam kérdezni – mondja vigyorogva. Nem értem, miről beszél, de van egy olyan érzésem, hogy nem akarom tudni. Persze erre nincs lehetőségem, mert megragadja a kezem, és egy kirakathoz húz, hogy megnézzük magunkat.

Döbbenten állok. A hajam vörös, és épp’ az állam alá ér. Egy fekete, fél vállpántos, combközépig érő ruha van rajtam, ami a jobb oldalán fel van sliccelve a combom közepéig, fekete harisnyával, meg magassarkúval, most tűnik fel, hogy a kezemben ott van egy kis kézi pisztoly.

- Basszus, ezzel mit csináljak? – kérdezem, de olyan nevetséges ez a helyzet, hogy vissza kell tartanom a nevetésem. Kezdem elfelejteni, hogy ez csak egy szimuláció.

- Tedd a combfixedbe – mondja nevetve. Felvonom a szemöldököm, hogy honnan tudja ezt. – Mi van?! Szerinted, hogy csempésztük a lapos üveget a bulikba? – Rám vigyorog.

- Hány éves vagy te? – kérdezem nevetve, de teszem, amit mond, de rá kell, hogy jöjjek, hogy a ruhámnál nagyon feltűnő, ezért a két combom közé rakom. Igaz, így nem valami kényelmes, de legalább nem kapnak el fegyverhordásért. Basszus, remélem nem fog elsülni.

- Tizennyolc – mondja nevetve. – Mit kell csinálnunk?

Előveszem a papírt, és megmutatom neki.

- Akkor? Most mit csináljunk? – kérdezi. Megvonom a vállam.

- Menjünk a palotához – mondom, majd megragadom a kezét, és húzni kezdem. – Gyere.

A mellettünk lévő metróállomásra futunk, a jegy lyukasztást kihagyjuk, egyszerűen csak átugrunk a jegyváltó fölött. Nincs mit veszítenünk, ez csak egy szimuláció, habár kezdem egyre jobban azt hinni, hogy ez a valóság.

Amint a megállóhoz érünk, befut egy járat, mi meg nevetve bevágódunk egy kocsiba. Aránylag nincsenek olyan sokan, de a legtöbb ülésen már nincsen hely. Lerogyok az egyetlen üres ülésre, Nicol meg megáll előttem, így tökéletesen látom a dzsekijébe rejtett stukkert. Hátra kell hajtanom a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Húzd be a kabátod – szólok neki, mert ez így elég feltűnő. A szemét forgatja, de felhúzza a cipzárját.

- Nem furcsa, hogy ilyen valóságos ez az egész? – kérdezi meg pont azt, ami nekem is az eszembe jár. – Mármint, olyan könnyű elfelejteni azt, hogy igazából nem vagyunk itt, hogy egy hegyben vagyunk. Basszus, mi van, ha nekimegyek időközben a barlang falának?

Bólintok, én is hasonlóképpen érzek. – Ja, teljesen furcsa, lassan tudathasadást kapok, mert nem tudom eldönteni, hogy mi a valóság. Mármint tényleg érzem magam alatt a műbőr, összeizzadt ülést. – Megszorítom az említett helyet, ami felveszi a kezem formáját. – Hogyan csinálják ennyire… reálisra?

Felrémlik előttem a kép, amikor néhány nappal ezelőtt ugyanezt láttam, ültem a metrón, csak akkor féltem, hogy megtámadnak, vagy ne adj Isten, elkapnak. Annyival másabb itt ez, ha nem lógna néha a szemembe a vörös hajam, és nem fájna a magassarkúban a lábam, akkor azt hinném, ez már a valóság. Annyira jó lenne ezt elmondani Nicolnak, de még csak pár órája ismerem, és nem tudom, mennyire bízhatok meg benne.

- Azokhoz a lencsékhez, és érzékelőhöz lehet köze, amit X ránk rakott. Nagyon profi cucc… Szerinted, tényleg olyan kémek leszünk, mint a filmekben? Mármint kapunk kütyüket, meg ilyenek?

Elnevetem magam. – Remélem, az olyan király, mármint érted. Háztetőkön ugrálunk, vagy egy ünnepségen, a nézők fölött kötélen átereszkedünk, meg ilyesmi, szétrúgjuk a rosszfiúk seggét, miközben az emberek a hangversenyt hallgatják. 

Szinte látom magam néhány év múlva, profi, kiképzett kémként.

- Én azért kicsit félek – mondja halkan, és elfordítja a fejét, nem néz rám. – Mi van, ha nem vagyok elég jó, és rövid időn belül kihajintanak?

Megrázom a fejem. Ez még nekem eszembe sem jutott, nem akarom, hogy kidobjanak onnan… innen, mert akkor nem tudom, hogy mit csinálok, mert se pénzem, se lakásom, se semmim nincs, rövid időn belül szerintem egy prosti lennék Uscya utcáin.

Szerencsére nem kell válaszolnom neki, mert a metró megáll, és az emberek kicserélődnek körülöttünk. A villogó táblára nézek, és megállapítom, hogy még nem most kell leszállnunk, emlékszem arra a megállóra, ahonnan indultam négy nappal ezelőtt. A mellettem ülő kopasz, negyvenes férfi feláll mellőlem, Nicol már mozdul, hogy levágódjon mellém, de egy húsz év körüli srác beelőzi. Szőke haja elég érdekesen áll, oldalt teljesen felnyírta, de a teteje vagy húsz centi hosszú, és jobb oldalra fésülve. Egy pár évvel ezelőtti divat jut eszembe róla, ez egy páva gyerek. Rám vigyorog. mit akar ez tőlem?

- Szia, láttam, hogy egyedül ülsz, és gondoltam csatlakozok hozzád, egy kicsit szórakoztatlak – mondja nekem, rám kacsint, és átkarolja a vállam. Próbálok elhúzódni, de nem sikerül. Nicolra pillantok, aki a röhögését próbálja visszatartani. Szemét! – Amikor megláttalak, azt hittem, meghaltam, és a mennybe tartok, mert te nem lehetsz más, csak egy angyal – mondja, és csücsöríteni kezd. Ezt nem gondolhatja komolyan! Az egy dolog, hogy nincs tapasztalatom a fiúk terén, de az már egy másik, hogy ez a szöveg még nekem se jön be, egyszerűen nevetséges.

Újdonsült barátnőmre pillantok, aki már egy kicsit elfordult tőlünk, és a kezével a száját takarja, két ujjával az orrát fogja be, hogy ne röhögjön fel hangosan. Most, hogy belegondolok, tényleg nevetséges ez a helyzet, ez a srác.

- Figyelj – mondom neki a lehető legkomolyabban. – Ne! Soha többé ne használd ezt… - Itt elgondolkozom egy pillanatra. Szerencsétlennek nem lehet nagy sikere a csajokkal, ha így próbálkozik. - Vagy bármilyen más, hasonló szöveget, nem menő, csak magadat égeted le.

Felpillantok az állomást kiíró táblára, és látom, hogy a mi megállónk következik. Felállok, erre megáll a metró is, nehezen, de sikerül nem hanyatt vágnom magam. Megpaskolom a srác vállát, és leszállunk Nicollal, de még az ajtóban hallom, ahogy néhány srác ormótlan röhögésben tör ki. Ahogy a barátnőmre nézek, látom, hogy neki nehezen megy visszafojtani, és ahogy őt nézem, nekem is az ajkamba kell harapnom, nehogy felvihogjak.

- El kellett volna kérned a számát – fordul felém Nicol. – Tök helyes pasi volt. – Na ez az a pont, amikor nem bírjuk tovább, és kipukkad belőlünk a nevetés. Percekig csak állunk a térdünkön támaszkodva, és vihogunk, magunkra vonva a többi ember figyelmét, de ez nem érdekel minket. És ahányszor csak egymásra nézünk, újult erővel tör ki belőlünk.

Jó néhány percbe telik, mire összeszedjük magunkat, már fáj a hasam a nevetéstől, és mind a ketten a könnyeinket törölgetjük. A metróra várók rosszallóan néznek minket, de ez engem nem érdekel. Még életemben nem röhögtem ennyire. 

- És most? – kérdezi Nicol a szemét törölgetve. Az lényegtelen, hogy a sminkje nagy része a kézfején van.

Megvonom a vállam. – Gyere, menjünk a palotához. 

1. fejezet

Sziasztok! Nem hiszem el, hogy végre eljött ez a nap, igazából már alig vártam, hogy végre kirakhassam, mert nagyon kíváncsi vagyok. Igazából azt sem hiszem el, hogy van négy feliratkozóm, pedig csak a prológus van fent. 
Jó olvasást, a következő résszel jövőhét végén jelentkezem a következő fejezettel.

Kinyitom a szemem. Fehér fény vakít el, és sokkal kényelmesebben fekszem, mint a szikla volt. Egy lámpa világít a szemembe, valamilyen épületben vagyok. Oldalra fordítom a fejem, és rájövök, hogy egy ágyon fekszem. Mégis hol vagyok?

Felülök, és körbenézek. Fényárban úszik minden, nagyon vakító, az ágyamat egy élénkzöld függöny veszi körül. Rajtam egy fehér hálóing van, nem akarom tudni, hogy hogyan került rám. (Ki a fene öltöztetett át?) Az ágy végébe egy fehér mamuszt raktak. Lemászok az ágyról. A talpam alatt a hideg kő úgy ér, mintha áramot vezettek volna belém, egy percre ledermedek, miközben végigszáguld a testemen a hideg. Nem törődök a kirakott mamusszal, és a függönyhöz megyek, amit egy nagy lendülettel elhúzok. Olyan, mintha valamelyik film gyengélkedőjén lennék. Tíz-tíz ágy van, egymással szemben, a fal mentén. Még két ágy körül van elhúzva függöny, a többi üres. Itt minden tiszta, szinte ragyog, hála a rengeteg lámpának.

Az ujjammal kifésülök pár szőke hajtincset az arcomból, majd elindulok az egyetlen, félig nyitott ajtó felé.

Egy hosszú, kihalt folyosóra jutok, a fal szürke, és egyenetlen, mintha egy barlangban lennék, úgy öt méterenként van egy barna ajtó, egyiken sincs kilincs, csak az alakjából gondolom, hogy az. Közöttük pedig lámpák vannak felszerelve. Elindulok végig a folyosón.

- Szóval felkeltél – mondja mögöttem valaki. Megtorpanok, majd hátrafordulok. Egy harmincöt körüli nő áll előttem, vállig érő piros haja van, és elég mogorva ábrázata. Talpig feketét visel, a nadrágja övére körülbelül három kés van felcsatolva, meg vagy két pisztoly. Egy régi film jut róla eszembe, talán Lara Croft a címe. Vajon mit akar majd kezdeni velem?

- Ki maga? – kérdezem, de mintha más lenne a hangom. Sokkal, csengőbb, erőteljesebb. – És hogy kerültem ide? Egyáltalán hol vagyok, mi ez a hely?

- A nevem X, és a Macdonell-hegység szívében vagy, egy erődítményben. Amolyan traubourgi CIA, a Walhallának hívják. Harminc éves múltra néz vissza, az első pár évben csak női ügynököket képeztünk ki, erre utal a név is, mert ugye a Walhallában éltek a valkűrök, a női harcosok, de úgy tíz éve már férfiakat is kiképzünk. Most fog indulni a tizedik kurzus, és te vagy az egyik tagja.

- Tessék?! – kérdezek vissza azonnal. Elég hülyén hangzik ez az egész.

-  A részese vagy a Walhallának, néhány év alatt egy harcost faragunk belőled, aki nem ismer lehetetlent.

- De miért én? – kérdezem. Nem értem, hogy miért választottak engem, amikor én még életemben egy éles kést nem fogtam a kezemben, nemhogy harcoltam volna. Azt pedig nagyon remélem, hogy a képességemről nem tudnak.

- Mert minden teszten megfeleltél, ráadásul az sem volt hátrány, hogy nem voltál benne egyetlen adatbázisban sem, aminek az okára kíváncsi lenék.

Hál’ Istennek, nem tud a képességemről, maradjon is így.

Elindul az egyik ajtóhoz, és bepötyög az ajtó melletti szerkezetbe egy kódot, majd megragadja a kezem, és belenyomja egy tűbe. Fájdalom nyilall az ujjbegyembe, kiserken pár csepp vér, majd X el is húzza a kezem, a seb pedig már be is gyógyul. Azután rányomja az ujjam egy érzékelőre, hallatszik egy pittyenés, majd kinyílik az ajtó. Egy elég tágas szobába nyílik, van benne egy francia ágy,  egy tévé, ruhásszekrény, kanapé, és egy másik ajtó, ami mellett is van egy ilyen érzékelő. A fal itt is egyenetlen, itt is lámpák világítanak, és itt sincs egyetlen ablak sem, habár egy hegyben vagyunk, szóval logikus.

- Ez lesz a te szobád – mondja. – Csak a te ujjlenyomatodra nyílik ki, minden személyes helyiség így működik, a közterületekbe pedig mindenki be tud jutni, akinek a vérét betáplálták a rendszerbe, téged is beleértve. Most gyere velem, körbevezetlek, megmutatom azokat a helyeket, amikre az első időszakban szükséged lesz.

Bólintok egyet, habár nem értek teljesen mindent, sőt. Végigmegyünk a folyosón, majd elkanyarodunk, és egy nagy étkezőhöz érkezünk. Úgy húsz négyszemélyes asztal van, de alig ül ott valaki, talán egy-két feketébe öltözött húszas nő.

- Kaját annál a pultnál tudsz kérni, a nap bármely szakaszában.

Elindul jobbra, pedig már kezdtem megörülni, hogy ehetek végre, mert már napok óta nem ettem, majd’ összeesek. Most balra megy, én pedig megpillantok egy kétszárnyú vasajtót. Kinyitja, én pedig bekukkantok a terembe. Egy nagy csarnok, ahonnan több kisebb folyosó is vezet. Itt bábok, néhány szőnyeg, és középen elkerített ring-szerűség van. Nyelek egy nagyot, előre látom sanyarú sorsomat.

- Itt a gyakorló tér, itt folyik majd a kiképzésed nagy része. Egyelőre elég ennyit tudnod, most gyere, visszavezetlek a szobádhoz, remélhetőleg hoztak már neked ruhákat. Gyere.

Elindul visszafele, igazából nem nagyon bánom, hogy nem kell ezt a helyet néznem, nincs jó előérzetem, habár nincsenek látomásaim.

Visszamegyünk a szobámhoz. Várom, hogy X kinyissa az ajtómat, de az után rájövök, hogy ez az én dolgom. Belenyomom a hüvelykujjamat a tálcába, mire az pittyen egyet, majd kinyílik az ajtóm. Belépek.

- Hagyok neked egy órát, hogy elkészülj, meg felfogd az eddigieket, aztán visszajövök, és elmondok neked mindent.

- Rendben – mondom, a hangom még mindig olyan különös. Kimegy, az ajtó pedig becsukódik utána.

Körbenézek. Ez a szoba egyáltalán nem otthonos, már a falak is ridegséget árasztanak magukból.

A ruhásszekrényhez lépek, és kinyitom, mert csak most esik le, hogy eddig hálóingben flangáltam. A szekrény tele van vállfákra akasztott fekete ruhákkal. Nincs más szín, csak fekete.

Levetkőzök, és döbbenten veszem észre, hogy a jobb alkaromon egy tetoválás éktelenkedik. Egy három centis, fekete-szürke, cirádás WA. Óvatosan megérintem, de semmit sem érzek, nincs fájdalom, pont, mint mindenhol. Mikor került ez rám? Mennyi ideig voltam kiütve?

Gyorsan kiveszek egy farmert, meg egy trikót, fekete melltartóval, és egy dzsekit, el akarom takarni az alkarom. Felöltözök, majd a szekrény aljában megpillantok egy bakancsot, azt is felveszem.

A másik ajtóhoz megyek, majd az érzékelőhöz nyomom az ujjam. Egy halk sípolás kíséretében kinyílik. Egy fürdőszobába érek, ahol van egy nagy sarokkád, kagyló, és zuhanyzó. A tükör elé állok, és megpillantom, hogy hogyan festek.

Mintha nem is én lennék, annyira idegenül hat ez a sok sötét cucc rajtam. A kagylón végig ki van rakva különböző smink felszerelés, a legtöbb fekete, igaz, nagy részét nem tudom, hogy hogyan kell használni.

Elveszek egy fésűt, majd kifésülöm a természetesen göndör hajam, ami kimondottan zsíros, nem ártana megmosnom, de most biztos nem fogok hozzá. Kiveszek egy hajgumit a falra szerelt kosárból, ami szintén fekete, és felfogom egy egyszerű lófarokba.  

Visszamegyek a szobába, és az ágyra vetem magam. Hanyatt fekszek, bámulom a fejem felett lévő egyenetlen plafont.

Nem értem ezt az egészet. Miért pont engem akarnak ezek kiképezni G. I. Janenek? Egyáltalán, hogy jövök a képbe? Nem gondoltak ezek arra, hogy én ezt az egészet nem akarom?

Biztos szabadabb lesz ez, mint az eddigi életem, meg nem fogok unatkozni, de akkor is. Nem érdekli őket az, hogy én akarom-e ezt egyáltalán?

Vajon mi fog rám várni itt? Meg fognak tanítani harcolni az eddig világos, de mi lesz az után? Elküldenek a bolygó minden tájára, és sorra kell különböző küldetéseket teljesítenem? Talán nem lesz olyan rossz, megtanulom, hogyan tudom majd megvédeni magam, és nem fogom hagyni, hogy ismételten rab legyek.

Ráadásul itt lenne tető a fejem felett, lenne ágyam, és nem éheznék, mert Uscyában nem is tudom, hogy mit tudnék kezdeni magammal, valószínűleg koldulnék, vagy hamar bűnöző lennék.

Kopogás szakít ki a gondolataim közül.

- Nyitva van – mondom, csak utána esik le, hogy csak én tudom kinyitni.

Nyögve feltápászkodok, és a „kilincsre” nyomom az ujjam. X belép a szobába, és elmosolyodik, amikor megpillant.

- Látom, beilleszkedtél közénk, már ami a ruházatodat illeti. Jól áll neked a fekete.

Ahogy meglátom, eszembe jut a kezemen látott tetoválás. Felhúzom a dzsekim ujját, és rámutatok a jelre. – Ez mi? Hogy került ez rám? – kérdezem, minden szó után hagyva egy pillanatnyi szünetet, nyomatékosítás céljából.

- A Walhalla jelképe, egy tetoválás, ez jelképezi, hogy ide tartozol. Mindenkinek van itt, erről ismerjük meg egymást. Nekem is van. – Felhúzza a pulóvere ujját, és megmutatja a hajszálpontosan ugyanolyan betűket, mint ami mostantól az én karomon is éktelenkedik.

- De honnan tudta azt, hogy én részese akarok lenni ennek? – vágom rá.

Egyből lefagy az arcáról a mosoly. – Nem akarsz itt lenni? – kérdezi, és talán van egy kis sértettség a hangjában.

- De – felelem. – De azt honnan tudta, akkor, amikor ki voltam ütve, és rám varrták ezt, hogy én egyáltalán szeretnék itt lenni. Egyáltalán, meddig nem voltam észnél?

- Két napig – feleli ismételten mosolyogva.

 - Azt, hogy?! – kiálltok fel döbbenten.

- Igazából, amikor megtaláltunk, aludtál, biztonság kedvéért beléd nyomtunk egy kis altatót, és elvégeztünk rajtad jó néhány tesztet, amiben megállapítottuk, hogy teljességgel megfelelsz leendő ügynöknek. Így ezután elvégeztük, a szokásos beavatkozást. Van egy szérumunk, ami megváltoztatja a DNS-ed, és ettől kevésbé leszel sebezhető, ráadásul gyorsabban is gyógyulsz majd meg, szinte lehetetlen megölni. Ennek kellett egy nap, hogy hasson, és a bizonyítása a tetkó felvarrásakor történt ma reggel, amikor is rájöttünk, hogy hatott a szer, és már be is gyógyult.

- Ez komoly?! – kiálltok fel döbbenten, ismét.

X villámgyorsan előkap egy tőrt az övéről, és egy elég mély vágást ejt a kivillanó csuklómon. Időm sincs felfogni, hogy mi történik, olyan gyors. Csak a hirtelen belém nyilalló fájdalmat érzem, meg a vörös véremet látom.

- Ezt minek?! – sipítom, és a sebhez kapok, ami már nem is fáj annyira.

- Bizonyítás – mondja mosolyogva. Elveszem a kezem a sebről, de már olyan, mintha több napos lenne, és a fájdalom is múlik. A tenyeremen is csak pár csepp vér van. – Persze, a gyógyulás ideje a sebesülés mértékétől is függ, mert ez csak felületi sérülés volt, mondjuk, ha beléd állítanak egy kést, akkor annak a gyógyulása akár órákig is eltart. Akkor, ha mondjuk, a szívedbe érkezik,  meghalsz. Nem lettél sebezhetetlen, csak nehezebben megölhető.

Csend ül a szobára, én próbálom megemészteni a hallottakat, X pedig vár. Ezt töri meg a gyomrom hangos korgása.

- Basszus! – kap az arcához X. – Biztos nagyon éhes lehetsz, gyere. – Felpattan, és megragadja a karom, és felhúz magával.

Elindul az ajtó felé, és húz magával, ki a szobából, és remélem, hogy az étkező fele.

Most még kevesebben vannak bent, egy asztalnál esznek hárman, két húszas nő, meg egy srác.

Azonnal az ételkiadó pulthoz veszem az irányt, Xszel a nyomomban. Megint megpillantok egy ujjlenyomat olvasót, amibe már reflexből belenyomom az ujjam, így az a kis elválasztó sorompó felemelkedik, én pedig továbbmegyek, kajáért. A negyvenes konyhásnő ad egy tányért, rajta sült krumpli, valamilyen hús, és leöntve fehér szósszal. Elveszek még egy üveg ásványvizet, majd elindulok egy asztal felé.

Lerogyok a székre, és enni kezdek. Nagy falatokkal, szinte alig rágok, csak nyelek, hiszen majd’ kilyukadt a gyomrom, úgy érzem, egy mamutot is meg tudnék enni. X leül velem szembe, és belekortyol az ő vízébe.

- Nyugalom, nem veszi el senki – mondja nevetve. Nem nagyon figyelek arra, amit mond, csak eszem, nem is tudom, hány napja ettem utoljára.

Néhány percig némán ülünk, csak az én nyeléseim hallatszanak, X türelmesen várja, hogy befejezzem az evést, vagy legalább is csillapodjon a sebességem.

- És mit fog takarni a kiképzésem? – kérdezem teli szájjal.

- Az első fázis a fizikai képzés, megtanítunk harcolni, megvédeni önmagad, és gyilkolni is. Ezzel párhuzamosan fog folyni egy elméleti oktatás, ahol nyelveken tanítunk meg, fegyverek fajtáit, egy kis történelmet, fizikát, és kémiát. – Ezek közül csak a gyilkolás nem tetszik, de azt hiszem, ezt el kell fogadnom. Igazából izgatott vagyok, sosem harcoltam, nem is verekedtem még soha senkivel, tanulni meg pláne nem tudtam. Volt egy tanítóm, aki tanított olvasni, írni, meg az alapokra, de kémiát, meg fizikát soha életemben nem tanultam. Csak vágyakozva olvastam az internetes barátaim leveleit az iskolából, és néztem a filmeket, hogy milyen problémáik vannak a gimiben.

- És a második fázis? – kérdezem félve.

- Azt majd megtudod – mondja, és rám kacsint.

- Kik lesznek még benne? – kérdezem. Halványan elmosolyodik. – Mikor kezdődik?

- Amikor meglesztek tízen. Most vagytok eddig kilencen, veled együtt. Már csak egy ember kell. Amint ő meg lesz, és túl lesz az első sokkon, akkor kezdődhet is. Apropó, te hogyhogy nem vagy ledöbbenve? Miért nem akarsz elmenni innen? A többiek el akartak szökni, eddig senki sem viselte ilyen nyugodtan.

Ezen elgondolkodom. Azt hiszem, ez azért lehet, mert nekem nincs jobb dolgom. Nincs családom, és nincs otthonom, ez a lehető legjobb végkifejlete a szökésemnek.

- Azért – mondom végül, ügyelve, nehogy túl sokat eláruljak magamról. – Mert nincs családom, nincs hova menjek, és tudom, hogyha nem itt vagyok, akkor valahol koldulok, és inkább ez, mint az.

- Értem – mondja. – Mi van a szüleiddel?

- Nem szeretnék erről beszélni – mondom halkan, miközben az üres tányéromat bámulom.

- Rendben – mondja egy halvány mosoly kíséretében. – Végeztél?

- Igen.

- Visszatalálsz?

Bólintok egyet, majd felállok. Visszaviszem a tálcám, és kimegyek az ebédlőből. Nehezen visszabotorkálok a szobámba, és egyenesen a fürdőszobába megyek. A kádba engedek jó meleg vizet, a cuccaimat szimplán csak otthagyom a földön, és beleereszkedek a kádba, élvezve a forró víz ölelését.