2. fejezet

Kinyitom a szemem. Kell pár perc, mire leesik, hogy hol vagyok, teljesen idegenül hat ez a barlangi környezet. Kimászok az ágyból, a csupasz talpam belesüpped a vastag, puha szőnyegbe. A fürdőszobába veszem az irányt, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam.

Megmosom az arcom, kifésülöm a hajam, és egy fekete tussal kihúzom a szemem. Azt hiszem, itt nincs helye a visszafogottságnak. A hosszú szempilláimra is kenek egy kis spirált, a számra meg egy sötétebb, barnás rúzst. Elég vadítóan nézek ki, főleg ebben a túlméretezett Mickey egeres pólóban, amit az egyik fiókban találtam.

Visszamegyek a szobámba, és levetkőzök. Megérintem az alkaromon lévő újdonsült tetkómat. Még mindig nem vagyok vele megelégedve, de nincs mit tennem. Végigfuttatom az ujjamat a fekete vonalakon. Ez emlékeztet arra, hogy soha többé nem leszek fogoly, nem hagyom magam.

Gyorsan magamra kapok egy trikót, meg egy farmert, meg a tegnapi bakancsomat, és dzsekimet. Ahogy belenézek a tükörbe, rá kell jönnöm, hogy megváltoztam külsőleg. Szinte már nem is emlékezetetek a régi önmagamra. Mintha egy másik ember lennék, olyan, akivel nem lehet packázni, és nekem iszonyúan tetszik ez a lány, sőt már nő. Mosolyra húzom a szám, hátradobom a hajam, és az ujjamat belenyomom a tálcába, hogy kijussak. Az étkezőhöz megyek, remélem, megtalálom.

Ahogy belépek, megállapítom, hogy most sokkal többen vannak itt, mint az este. Úgy hat asztalnál ülnek, huszonéves férfiak és nők, beszélgetnek és reggeliznek.

Odamegyek a kajapulthoz, beállok a sor végére. Belenyomom az ujjam az olvasóba, és kinyílik előttem a sorompó. Veszek egy tálcát, és felzárkózom az előttem álló csaj mögé. A fekete ruhás hátát bámulom. Most, hogy végignézek az itt lévőkön, megállapítom magamban, hogy itt mindenki csak a fekete ruhákat ismeri, csak itt-ott bukkan fel pár méregzöld, vagy barna, és néhol egy vörös felső.

A körmömmel zongorázni kezdek a vaspulton. Rossz, hogy nem ismerek itt senkit, olyan szerencsétlennek érzem magam.

Elveszek egy tányért, rajta sült szalonnával, és rántottával. Veszek két szelet kenyeret, meg egy üveg vizet, és elindulok az asztalok felé. Az egyik sarokban találok egy négy személyes, üres asztalt. Levágódok egy székre, és enni kezdek. Elég hülyén érzem magam, hogy itt ülök tök egyedül, mint egy szerencsétlen. Pont, mint eddig mindig.

Épp’ állnék fel, hogy odacsapódjak egy társasághoz, amikor megáll egy lány mellettem. Rám pillant, halványan rám mosolyog.

- Leülhetek? – kérdezi mosolyogva.

- Persze – mondom egy halvány mosoly kíséretében. 

Lerogy a velem szembeni székre, és enni kezd. Szemügyre veszem az új ismerősömet. Neki is hosszú szőke haja van, mint nekem, csak neki hullámos, és rövidebb. Rajta is fekete van, a szeme feketével van kihúzva, ami sokkal világítóbbá teszi a kék szemét. Így első ránézésre szimpatikusnak tűnik.

- Te mióta vagy itt? – kérdezi két falat között.

- Tegnap ébredtem fel – mondom mosolyogva. Felpillant rám, és elvigyorodik.

- Én is, Nicol vagyok. – Kinyújtja felém a kezét. Még életemben nem mutatkoztam be így senkinek (na, jó, igazából sehogy se, de mindegy), de azért megragadom a kezét, és megrázom.

- Ayanna – mondom, megadva neki az igazi nevemet, úgy se fog párhuzamot vonni a régi életelemmel, ráadásul már nem is abban az országban vagyunk.

- Így hívták Oskia hercegnőjét is, nem? Csak két éves korában meghalt, vagy valami ilyesmi, nem vagyok tisztában ezzel, ezt is onnan tudom, hogy láttam a tévében egy közvetítést, ahol róla volt egy megemlékezés.

Ledermedek ültemben. Ezt honnan tudja? Basszus! Egy hete volt a „halálom”, és a szüleim ilyenkor mindig egy bazi nagy felvonulást rendeztek az „emlékemre”. Én meg néztem a tévében a közvetítéseket, bőgve. Kellett pár év, hogy rájöjjek, hogy nekik akkor haltam meg, amikor először kezdtem el lebegtetni dolgokat. Azóta nem számítottam a szemükben embernek, és tartottak fogva a toronyban, mint egy klisés hercegnőt egy zsé kategóriás Disney filmben.

- Azt hiszem – mondom egy erőltetett műmosollyal.

- Kicsi a világ – mondja, és elmosolyodik.

- Az – felelem bárminemű lelkesedés hiányában.

- Hogy kerültél ide? – vált témát legnagyobb örömömre. Nem akarok hazudni neki.

- Uscyába mentem gyalog, és poénból felmásztam egy sziklára, ahol elaludtam, és itt ébredtem, pontosabban a gyengélkedőn. Te?

- Tross Hillsben voltam bulizni a haverokkal, és poénnak találtam, hogy az éjszaka közepén átmotorozok Little Xeatbe. Az utat levágtam a kanyonban, eléggé részeg voltam, és nekimentem a sziklának. Itt ébredtem fel, tegnap reggel. Ismered már a helyet? – Egy szuszra hadarja el, a monológja végén átnyúl az asztalnál, és lop egy darab tojást a rántottámból.

Megvonom a vállam. – Nem igazán – felelem végül.

- Akkor, megyünk, és megnézzük magunknak? – kérdezi és egy ördögi vigyor ül ki az arcára.

Elmosolyodom. – Naná – vágom rá egyből.

Egyszerre pattanunk fel, és leadjuk a tálcánkat.

- Hova menjünk? – kérdezi elvigyorodva.

- Arra – mutatok az edzőteremmel ellenkező irányba.

- Mi van ott?

Megvonom a vállam. – Majd megtudjuk.

Nicol elneveti magát, és elindul. Szimpatikus lánynak tűnik, talán életemben először lesz egy barátnőm.

Elnevetem magam, és utána futok.

Egy barna, kilincs nélküli ajtó előtt áll. Belenyomja az ujját az egyik érzékelőbe, és kinyílik.

Egy nagy terembe nyílik, ahol minden sötét, csak egy nő van itt, és olyan, mintha harcolna a láthatatlan ellenséggel. Rúg, üt, és egy pisztoly van a kezében, amit lövésre emel, és a levegőt lövi, de nem lő igazából ki semmit.

Nicollal összenézünk.

- Ez mit csinál? – kérdezi suttogva. Megvonom a vállam.

A nő felemeli a fejét, és ránk pillant. A szeméhez nyúl, és kivesz belőle egy-egy lencsét, és a pisztolyt eldobja, majd kivesz egy-egy vezeték nélküli fülhallgatót a füléből. Megismerem, X az. Ránk mosolyog.

- Sziasztok! Látom összebarátkoztatok – mondja mosolyogva. – Ez egy szimuláció, harcolni kell, a kiképzés szerves része. Kipróbáljátok? – Magyarázza el, gondolom, látja a tekintetünkben az értetlenséget.

- Naná – vágja rá Nicol.

- Nekem is tetszik az ötlet – felelem mosolyogva.

- Ayanna, te ezt fogod kipróbálni, míg Nicol a szomszédban lesz, jó? – kérdezi X, de nem várja meg a válaszunkat, hanem beterel a terembe. Olyan negyven négyzetméter, fény csak az ajtón jön be. A kezembe nyom egy fegyvert, de biztos nem éles.

- Ha lőni akarsz, akkor célzol, és meghúzod a ravaszt – mutatja nekem, én pedig bólintok. Kíváncsi vagyok mi lesz belőle. Az egyik falhoz sétál, és elvesz onnan valamit, majd hozzám jön. A fülembe belenyomja az egyik fülhallgatót, a másikat a tenyerembe nyomja. Felhúzza a dzsekimet, és a tetkóra helyez egy műanyag lapot. – Ez egy érzékelő, ha bármilyen fájdalom ér a szimulációban, akkor azt te is érezni fogod, de csak pár másodpercig. – Itt nyelek egyet, egyre kevésbé tetszik ez nekem. – Nézz fel – utasít, én pedig engedelmeskedem. A szemembe helyez két lencsét, nem zavar a látásban, olyan, mint eddig. – Amint kimegyek, tedd be a másik fülhallgatót is, és ha úgy érzed, hogy kész vagy, akkor nyomd meg erősen az érzékelőt a karodon. – Bólintok. – Ugyanabba a szimulációba teszlek titeket Nicollal, várd meg. Ugyanazt fogjátok látni, olyan lesz, mintha egy helyen, tényleg ott lennétek, de igazából nem vagytok. Jól jegyezd meg, hogy komolyabb bajotok nem lehet, de fájdalmat érezhettek. Megleszel? – kérdezi, és végigsimít a karomon.

– Igen – mondom. Rám mosolyog, és kimegy. Berakom a fülembe a másik fülhallgatót, és felhúzom a dzsekimet. Megszorítom a puskát, és megérintem az érzékelőt.

Fény vakít el, kell pár másodperc, hogy kitisztuljon a látásom. Atranában vagyok, Oskia fővárosában, minden annyira élethű, mintha tényleg ott lennék. Délután lehet, és ott körül vagyok, mint amikor néhány nappal ezelőtt felszálltam a buszra, valahol a belvárosban, a palota környékén. Egy papír cetli van a kezemben. Széthajtom.

„Keressétek meg a királyi párt, és likvidáljátok őket. Senki ne vegyen benneteket észre!

Fedő sztorid: A dán miniszter lánya vagy, aki a királyné születésnapjára érkezik az unokatestvérével.”

Nem! Ezt nem! Nem tehetem, nem ölhetem meg a szüleimet, egyszerűen nem tehetem. És mi van, ha én is ott vagyok? Mint csecsemő, vagy találkozok magammal, és lebukok Nicol előtt?!

Állj! Ayanna, térj észhez! Honnan tudnának rólad? Ez csak egy szimuláció.

Ebben a pillanatban megjelenik mellettem Nicol. Ugrok hátra egyet ijedtemben, furcsa, hogy a körülöttem állók meg sem lepődnek, mintha ott sem lennénk. Végigmérem újdonsült társamat, és döbbenetemre nem úgy néz ki, mint az előbb. Szőke haja most egyenes, és egy napszemüveggel van hátrafogva az arcából. A fülében egy nagy karika lóg, egy méregzöld dzseki van rajta, meg egy mély kivágott zöld ruha, ami a térdéig ér, a medencecsontjáig felsliccelve mid a két oldalán. A dzsekijének a belső zsebében látom kivillanni a pisztolyát.

- Mi ez a kinézet? – kérdezem döbbenten. Elneveti magát.

- Én is ezt akartam kérdezni – mondja vigyorogva. Nem értem, miről beszél, de van egy olyan érzésem, hogy nem akarom tudni. Persze erre nincs lehetőségem, mert megragadja a kezem, és egy kirakathoz húz, hogy megnézzük magunkat.

Döbbenten állok. A hajam vörös, és épp’ az állam alá ér. Egy fekete, fél vállpántos, combközépig érő ruha van rajtam, ami a jobb oldalán fel van sliccelve a combom közepéig, fekete harisnyával, meg magassarkúval, most tűnik fel, hogy a kezemben ott van egy kis kézi pisztoly.

- Basszus, ezzel mit csináljak? – kérdezem, de olyan nevetséges ez a helyzet, hogy vissza kell tartanom a nevetésem. Kezdem elfelejteni, hogy ez csak egy szimuláció.

- Tedd a combfixedbe – mondja nevetve. Felvonom a szemöldököm, hogy honnan tudja ezt. – Mi van?! Szerinted, hogy csempésztük a lapos üveget a bulikba? – Rám vigyorog.

- Hány éves vagy te? – kérdezem nevetve, de teszem, amit mond, de rá kell, hogy jöjjek, hogy a ruhámnál nagyon feltűnő, ezért a két combom közé rakom. Igaz, így nem valami kényelmes, de legalább nem kapnak el fegyverhordásért. Basszus, remélem nem fog elsülni.

- Tizennyolc – mondja nevetve. – Mit kell csinálnunk?

Előveszem a papírt, és megmutatom neki.

- Akkor? Most mit csináljunk? – kérdezi. Megvonom a vállam.

- Menjünk a palotához – mondom, majd megragadom a kezét, és húzni kezdem. – Gyere.

A mellettünk lévő metróállomásra futunk, a jegy lyukasztást kihagyjuk, egyszerűen csak átugrunk a jegyváltó fölött. Nincs mit veszítenünk, ez csak egy szimuláció, habár kezdem egyre jobban azt hinni, hogy ez a valóság.

Amint a megállóhoz érünk, befut egy járat, mi meg nevetve bevágódunk egy kocsiba. Aránylag nincsenek olyan sokan, de a legtöbb ülésen már nincsen hely. Lerogyok az egyetlen üres ülésre, Nicol meg megáll előttem, így tökéletesen látom a dzsekijébe rejtett stukkert. Hátra kell hajtanom a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Húzd be a kabátod – szólok neki, mert ez így elég feltűnő. A szemét forgatja, de felhúzza a cipzárját.

- Nem furcsa, hogy ilyen valóságos ez az egész? – kérdezi meg pont azt, ami nekem is az eszembe jár. – Mármint, olyan könnyű elfelejteni azt, hogy igazából nem vagyunk itt, hogy egy hegyben vagyunk. Basszus, mi van, ha nekimegyek időközben a barlang falának?

Bólintok, én is hasonlóképpen érzek. – Ja, teljesen furcsa, lassan tudathasadást kapok, mert nem tudom eldönteni, hogy mi a valóság. Mármint tényleg érzem magam alatt a műbőr, összeizzadt ülést. – Megszorítom az említett helyet, ami felveszi a kezem formáját. – Hogyan csinálják ennyire… reálisra?

Felrémlik előttem a kép, amikor néhány nappal ezelőtt ugyanezt láttam, ültem a metrón, csak akkor féltem, hogy megtámadnak, vagy ne adj Isten, elkapnak. Annyival másabb itt ez, ha nem lógna néha a szemembe a vörös hajam, és nem fájna a magassarkúban a lábam, akkor azt hinném, ez már a valóság. Annyira jó lenne ezt elmondani Nicolnak, de még csak pár órája ismerem, és nem tudom, mennyire bízhatok meg benne.

- Azokhoz a lencsékhez, és érzékelőhöz lehet köze, amit X ránk rakott. Nagyon profi cucc… Szerinted, tényleg olyan kémek leszünk, mint a filmekben? Mármint kapunk kütyüket, meg ilyenek?

Elnevetem magam. – Remélem, az olyan király, mármint érted. Háztetőkön ugrálunk, vagy egy ünnepségen, a nézők fölött kötélen átereszkedünk, meg ilyesmi, szétrúgjuk a rosszfiúk seggét, miközben az emberek a hangversenyt hallgatják. 

Szinte látom magam néhány év múlva, profi, kiképzett kémként.

- Én azért kicsit félek – mondja halkan, és elfordítja a fejét, nem néz rám. – Mi van, ha nem vagyok elég jó, és rövid időn belül kihajintanak?

Megrázom a fejem. Ez még nekem eszembe sem jutott, nem akarom, hogy kidobjanak onnan… innen, mert akkor nem tudom, hogy mit csinálok, mert se pénzem, se lakásom, se semmim nincs, rövid időn belül szerintem egy prosti lennék Uscya utcáin.

Szerencsére nem kell válaszolnom neki, mert a metró megáll, és az emberek kicserélődnek körülöttünk. A villogó táblára nézek, és megállapítom, hogy még nem most kell leszállnunk, emlékszem arra a megállóra, ahonnan indultam négy nappal ezelőtt. A mellettem ülő kopasz, negyvenes férfi feláll mellőlem, Nicol már mozdul, hogy levágódjon mellém, de egy húsz év körüli srác beelőzi. Szőke haja elég érdekesen áll, oldalt teljesen felnyírta, de a teteje vagy húsz centi hosszú, és jobb oldalra fésülve. Egy pár évvel ezelőtti divat jut eszembe róla, ez egy páva gyerek. Rám vigyorog. mit akar ez tőlem?

- Szia, láttam, hogy egyedül ülsz, és gondoltam csatlakozok hozzád, egy kicsit szórakoztatlak – mondja nekem, rám kacsint, és átkarolja a vállam. Próbálok elhúzódni, de nem sikerül. Nicolra pillantok, aki a röhögését próbálja visszatartani. Szemét! – Amikor megláttalak, azt hittem, meghaltam, és a mennybe tartok, mert te nem lehetsz más, csak egy angyal – mondja, és csücsöríteni kezd. Ezt nem gondolhatja komolyan! Az egy dolog, hogy nincs tapasztalatom a fiúk terén, de az már egy másik, hogy ez a szöveg még nekem se jön be, egyszerűen nevetséges.

Újdonsült barátnőmre pillantok, aki már egy kicsit elfordult tőlünk, és a kezével a száját takarja, két ujjával az orrát fogja be, hogy ne röhögjön fel hangosan. Most, hogy belegondolok, tényleg nevetséges ez a helyzet, ez a srác.

- Figyelj – mondom neki a lehető legkomolyabban. – Ne! Soha többé ne használd ezt… - Itt elgondolkozom egy pillanatra. Szerencsétlennek nem lehet nagy sikere a csajokkal, ha így próbálkozik. - Vagy bármilyen más, hasonló szöveget, nem menő, csak magadat égeted le.

Felpillantok az állomást kiíró táblára, és látom, hogy a mi megállónk következik. Felállok, erre megáll a metró is, nehezen, de sikerül nem hanyatt vágnom magam. Megpaskolom a srác vállát, és leszállunk Nicollal, de még az ajtóban hallom, ahogy néhány srác ormótlan röhögésben tör ki. Ahogy a barátnőmre nézek, látom, hogy neki nehezen megy visszafojtani, és ahogy őt nézem, nekem is az ajkamba kell harapnom, nehogy felvihogjak.

- El kellett volna kérned a számát – fordul felém Nicol. – Tök helyes pasi volt. – Na ez az a pont, amikor nem bírjuk tovább, és kipukkad belőlünk a nevetés. Percekig csak állunk a térdünkön támaszkodva, és vihogunk, magunkra vonva a többi ember figyelmét, de ez nem érdekel minket. És ahányszor csak egymásra nézünk, újult erővel tör ki belőlünk.

Jó néhány percbe telik, mire összeszedjük magunkat, már fáj a hasam a nevetéstől, és mind a ketten a könnyeinket törölgetjük. A metróra várók rosszallóan néznek minket, de ez engem nem érdekel. Még életemben nem röhögtem ennyire. 

- És most? – kérdezi Nicol a szemét törölgetve. Az lényegtelen, hogy a sminkje nagy része a kézfején van.

Megvonom a vállam. – Gyere, menjünk a palotához.