1. fejezet

Sziasztok! Nem hiszem el, hogy végre eljött ez a nap, igazából már alig vártam, hogy végre kirakhassam, mert nagyon kíváncsi vagyok. Igazából azt sem hiszem el, hogy van négy feliratkozóm, pedig csak a prológus van fent. 
Jó olvasást, a következő résszel jövőhét végén jelentkezem a következő fejezettel.

Kinyitom a szemem. Fehér fény vakít el, és sokkal kényelmesebben fekszem, mint a szikla volt. Egy lámpa világít a szemembe, valamilyen épületben vagyok. Oldalra fordítom a fejem, és rájövök, hogy egy ágyon fekszem. Mégis hol vagyok?

Felülök, és körbenézek. Fényárban úszik minden, nagyon vakító, az ágyamat egy élénkzöld függöny veszi körül. Rajtam egy fehér hálóing van, nem akarom tudni, hogy hogyan került rám. (Ki a fene öltöztetett át?) Az ágy végébe egy fehér mamuszt raktak. Lemászok az ágyról. A talpam alatt a hideg kő úgy ér, mintha áramot vezettek volna belém, egy percre ledermedek, miközben végigszáguld a testemen a hideg. Nem törődök a kirakott mamusszal, és a függönyhöz megyek, amit egy nagy lendülettel elhúzok. Olyan, mintha valamelyik film gyengélkedőjén lennék. Tíz-tíz ágy van, egymással szemben, a fal mentén. Még két ágy körül van elhúzva függöny, a többi üres. Itt minden tiszta, szinte ragyog, hála a rengeteg lámpának.

Az ujjammal kifésülök pár szőke hajtincset az arcomból, majd elindulok az egyetlen, félig nyitott ajtó felé.

Egy hosszú, kihalt folyosóra jutok, a fal szürke, és egyenetlen, mintha egy barlangban lennék, úgy öt méterenként van egy barna ajtó, egyiken sincs kilincs, csak az alakjából gondolom, hogy az. Közöttük pedig lámpák vannak felszerelve. Elindulok végig a folyosón.

- Szóval felkeltél – mondja mögöttem valaki. Megtorpanok, majd hátrafordulok. Egy harmincöt körüli nő áll előttem, vállig érő piros haja van, és elég mogorva ábrázata. Talpig feketét visel, a nadrágja övére körülbelül három kés van felcsatolva, meg vagy két pisztoly. Egy régi film jut róla eszembe, talán Lara Croft a címe. Vajon mit akar majd kezdeni velem?

- Ki maga? – kérdezem, de mintha más lenne a hangom. Sokkal, csengőbb, erőteljesebb. – És hogy kerültem ide? Egyáltalán hol vagyok, mi ez a hely?

- A nevem X, és a Macdonell-hegység szívében vagy, egy erődítményben. Amolyan traubourgi CIA, a Walhallának hívják. Harminc éves múltra néz vissza, az első pár évben csak női ügynököket képeztünk ki, erre utal a név is, mert ugye a Walhallában éltek a valkűrök, a női harcosok, de úgy tíz éve már férfiakat is kiképzünk. Most fog indulni a tizedik kurzus, és te vagy az egyik tagja.

- Tessék?! – kérdezek vissza azonnal. Elég hülyén hangzik ez az egész.

-  A részese vagy a Walhallának, néhány év alatt egy harcost faragunk belőled, aki nem ismer lehetetlent.

- De miért én? – kérdezem. Nem értem, hogy miért választottak engem, amikor én még életemben egy éles kést nem fogtam a kezemben, nemhogy harcoltam volna. Azt pedig nagyon remélem, hogy a képességemről nem tudnak.

- Mert minden teszten megfeleltél, ráadásul az sem volt hátrány, hogy nem voltál benne egyetlen adatbázisban sem, aminek az okára kíváncsi lenék.

Hál’ Istennek, nem tud a képességemről, maradjon is így.

Elindul az egyik ajtóhoz, és bepötyög az ajtó melletti szerkezetbe egy kódot, majd megragadja a kezem, és belenyomja egy tűbe. Fájdalom nyilall az ujjbegyembe, kiserken pár csepp vér, majd X el is húzza a kezem, a seb pedig már be is gyógyul. Azután rányomja az ujjam egy érzékelőre, hallatszik egy pittyenés, majd kinyílik az ajtó. Egy elég tágas szobába nyílik, van benne egy francia ágy,  egy tévé, ruhásszekrény, kanapé, és egy másik ajtó, ami mellett is van egy ilyen érzékelő. A fal itt is egyenetlen, itt is lámpák világítanak, és itt sincs egyetlen ablak sem, habár egy hegyben vagyunk, szóval logikus.

- Ez lesz a te szobád – mondja. – Csak a te ujjlenyomatodra nyílik ki, minden személyes helyiség így működik, a közterületekbe pedig mindenki be tud jutni, akinek a vérét betáplálták a rendszerbe, téged is beleértve. Most gyere velem, körbevezetlek, megmutatom azokat a helyeket, amikre az első időszakban szükséged lesz.

Bólintok egyet, habár nem értek teljesen mindent, sőt. Végigmegyünk a folyosón, majd elkanyarodunk, és egy nagy étkezőhöz érkezünk. Úgy húsz négyszemélyes asztal van, de alig ül ott valaki, talán egy-két feketébe öltözött húszas nő.

- Kaját annál a pultnál tudsz kérni, a nap bármely szakaszában.

Elindul jobbra, pedig már kezdtem megörülni, hogy ehetek végre, mert már napok óta nem ettem, majd’ összeesek. Most balra megy, én pedig megpillantok egy kétszárnyú vasajtót. Kinyitja, én pedig bekukkantok a terembe. Egy nagy csarnok, ahonnan több kisebb folyosó is vezet. Itt bábok, néhány szőnyeg, és középen elkerített ring-szerűség van. Nyelek egy nagyot, előre látom sanyarú sorsomat.

- Itt a gyakorló tér, itt folyik majd a kiképzésed nagy része. Egyelőre elég ennyit tudnod, most gyere, visszavezetlek a szobádhoz, remélhetőleg hoztak már neked ruhákat. Gyere.

Elindul visszafele, igazából nem nagyon bánom, hogy nem kell ezt a helyet néznem, nincs jó előérzetem, habár nincsenek látomásaim.

Visszamegyünk a szobámhoz. Várom, hogy X kinyissa az ajtómat, de az után rájövök, hogy ez az én dolgom. Belenyomom a hüvelykujjamat a tálcába, mire az pittyen egyet, majd kinyílik az ajtóm. Belépek.

- Hagyok neked egy órát, hogy elkészülj, meg felfogd az eddigieket, aztán visszajövök, és elmondok neked mindent.

- Rendben – mondom, a hangom még mindig olyan különös. Kimegy, az ajtó pedig becsukódik utána.

Körbenézek. Ez a szoba egyáltalán nem otthonos, már a falak is ridegséget árasztanak magukból.

A ruhásszekrényhez lépek, és kinyitom, mert csak most esik le, hogy eddig hálóingben flangáltam. A szekrény tele van vállfákra akasztott fekete ruhákkal. Nincs más szín, csak fekete.

Levetkőzök, és döbbenten veszem észre, hogy a jobb alkaromon egy tetoválás éktelenkedik. Egy három centis, fekete-szürke, cirádás WA. Óvatosan megérintem, de semmit sem érzek, nincs fájdalom, pont, mint mindenhol. Mikor került ez rám? Mennyi ideig voltam kiütve?

Gyorsan kiveszek egy farmert, meg egy trikót, fekete melltartóval, és egy dzsekit, el akarom takarni az alkarom. Felöltözök, majd a szekrény aljában megpillantok egy bakancsot, azt is felveszem.

A másik ajtóhoz megyek, majd az érzékelőhöz nyomom az ujjam. Egy halk sípolás kíséretében kinyílik. Egy fürdőszobába érek, ahol van egy nagy sarokkád, kagyló, és zuhanyzó. A tükör elé állok, és megpillantom, hogy hogyan festek.

Mintha nem is én lennék, annyira idegenül hat ez a sok sötét cucc rajtam. A kagylón végig ki van rakva különböző smink felszerelés, a legtöbb fekete, igaz, nagy részét nem tudom, hogy hogyan kell használni.

Elveszek egy fésűt, majd kifésülöm a természetesen göndör hajam, ami kimondottan zsíros, nem ártana megmosnom, de most biztos nem fogok hozzá. Kiveszek egy hajgumit a falra szerelt kosárból, ami szintén fekete, és felfogom egy egyszerű lófarokba.  

Visszamegyek a szobába, és az ágyra vetem magam. Hanyatt fekszek, bámulom a fejem felett lévő egyenetlen plafont.

Nem értem ezt az egészet. Miért pont engem akarnak ezek kiképezni G. I. Janenek? Egyáltalán, hogy jövök a képbe? Nem gondoltak ezek arra, hogy én ezt az egészet nem akarom?

Biztos szabadabb lesz ez, mint az eddigi életem, meg nem fogok unatkozni, de akkor is. Nem érdekli őket az, hogy én akarom-e ezt egyáltalán?

Vajon mi fog rám várni itt? Meg fognak tanítani harcolni az eddig világos, de mi lesz az után? Elküldenek a bolygó minden tájára, és sorra kell különböző küldetéseket teljesítenem? Talán nem lesz olyan rossz, megtanulom, hogyan tudom majd megvédeni magam, és nem fogom hagyni, hogy ismételten rab legyek.

Ráadásul itt lenne tető a fejem felett, lenne ágyam, és nem éheznék, mert Uscyában nem is tudom, hogy mit tudnék kezdeni magammal, valószínűleg koldulnék, vagy hamar bűnöző lennék.

Kopogás szakít ki a gondolataim közül.

- Nyitva van – mondom, csak utána esik le, hogy csak én tudom kinyitni.

Nyögve feltápászkodok, és a „kilincsre” nyomom az ujjam. X belép a szobába, és elmosolyodik, amikor megpillant.

- Látom, beilleszkedtél közénk, már ami a ruházatodat illeti. Jól áll neked a fekete.

Ahogy meglátom, eszembe jut a kezemen látott tetoválás. Felhúzom a dzsekim ujját, és rámutatok a jelre. – Ez mi? Hogy került ez rám? – kérdezem, minden szó után hagyva egy pillanatnyi szünetet, nyomatékosítás céljából.

- A Walhalla jelképe, egy tetoválás, ez jelképezi, hogy ide tartozol. Mindenkinek van itt, erről ismerjük meg egymást. Nekem is van. – Felhúzza a pulóvere ujját, és megmutatja a hajszálpontosan ugyanolyan betűket, mint ami mostantól az én karomon is éktelenkedik.

- De honnan tudta azt, hogy én részese akarok lenni ennek? – vágom rá.

Egyből lefagy az arcáról a mosoly. – Nem akarsz itt lenni? – kérdezi, és talán van egy kis sértettség a hangjában.

- De – felelem. – De azt honnan tudta, akkor, amikor ki voltam ütve, és rám varrták ezt, hogy én egyáltalán szeretnék itt lenni. Egyáltalán, meddig nem voltam észnél?

- Két napig – feleli ismételten mosolyogva.

 - Azt, hogy?! – kiálltok fel döbbenten.

- Igazából, amikor megtaláltunk, aludtál, biztonság kedvéért beléd nyomtunk egy kis altatót, és elvégeztünk rajtad jó néhány tesztet, amiben megállapítottuk, hogy teljességgel megfelelsz leendő ügynöknek. Így ezután elvégeztük, a szokásos beavatkozást. Van egy szérumunk, ami megváltoztatja a DNS-ed, és ettől kevésbé leszel sebezhető, ráadásul gyorsabban is gyógyulsz majd meg, szinte lehetetlen megölni. Ennek kellett egy nap, hogy hasson, és a bizonyítása a tetkó felvarrásakor történt ma reggel, amikor is rájöttünk, hogy hatott a szer, és már be is gyógyult.

- Ez komoly?! – kiálltok fel döbbenten, ismét.

X villámgyorsan előkap egy tőrt az övéről, és egy elég mély vágást ejt a kivillanó csuklómon. Időm sincs felfogni, hogy mi történik, olyan gyors. Csak a hirtelen belém nyilalló fájdalmat érzem, meg a vörös véremet látom.

- Ezt minek?! – sipítom, és a sebhez kapok, ami már nem is fáj annyira.

- Bizonyítás – mondja mosolyogva. Elveszem a kezem a sebről, de már olyan, mintha több napos lenne, és a fájdalom is múlik. A tenyeremen is csak pár csepp vér van. – Persze, a gyógyulás ideje a sebesülés mértékétől is függ, mert ez csak felületi sérülés volt, mondjuk, ha beléd állítanak egy kést, akkor annak a gyógyulása akár órákig is eltart. Akkor, ha mondjuk, a szívedbe érkezik,  meghalsz. Nem lettél sebezhetetlen, csak nehezebben megölhető.

Csend ül a szobára, én próbálom megemészteni a hallottakat, X pedig vár. Ezt töri meg a gyomrom hangos korgása.

- Basszus! – kap az arcához X. – Biztos nagyon éhes lehetsz, gyere. – Felpattan, és megragadja a karom, és felhúz magával.

Elindul az ajtó felé, és húz magával, ki a szobából, és remélem, hogy az étkező fele.

Most még kevesebben vannak bent, egy asztalnál esznek hárman, két húszas nő, meg egy srác.

Azonnal az ételkiadó pulthoz veszem az irányt, Xszel a nyomomban. Megint megpillantok egy ujjlenyomat olvasót, amibe már reflexből belenyomom az ujjam, így az a kis elválasztó sorompó felemelkedik, én pedig továbbmegyek, kajáért. A negyvenes konyhásnő ad egy tányért, rajta sült krumpli, valamilyen hús, és leöntve fehér szósszal. Elveszek még egy üveg ásványvizet, majd elindulok egy asztal felé.

Lerogyok a székre, és enni kezdek. Nagy falatokkal, szinte alig rágok, csak nyelek, hiszen majd’ kilyukadt a gyomrom, úgy érzem, egy mamutot is meg tudnék enni. X leül velem szembe, és belekortyol az ő vízébe.

- Nyugalom, nem veszi el senki – mondja nevetve. Nem nagyon figyelek arra, amit mond, csak eszem, nem is tudom, hány napja ettem utoljára.

Néhány percig némán ülünk, csak az én nyeléseim hallatszanak, X türelmesen várja, hogy befejezzem az evést, vagy legalább is csillapodjon a sebességem.

- És mit fog takarni a kiképzésem? – kérdezem teli szájjal.

- Az első fázis a fizikai képzés, megtanítunk harcolni, megvédeni önmagad, és gyilkolni is. Ezzel párhuzamosan fog folyni egy elméleti oktatás, ahol nyelveken tanítunk meg, fegyverek fajtáit, egy kis történelmet, fizikát, és kémiát. – Ezek közül csak a gyilkolás nem tetszik, de azt hiszem, ezt el kell fogadnom. Igazából izgatott vagyok, sosem harcoltam, nem is verekedtem még soha senkivel, tanulni meg pláne nem tudtam. Volt egy tanítóm, aki tanított olvasni, írni, meg az alapokra, de kémiát, meg fizikát soha életemben nem tanultam. Csak vágyakozva olvastam az internetes barátaim leveleit az iskolából, és néztem a filmeket, hogy milyen problémáik vannak a gimiben.

- És a második fázis? – kérdezem félve.

- Azt majd megtudod – mondja, és rám kacsint.

- Kik lesznek még benne? – kérdezem. Halványan elmosolyodik. – Mikor kezdődik?

- Amikor meglesztek tízen. Most vagytok eddig kilencen, veled együtt. Már csak egy ember kell. Amint ő meg lesz, és túl lesz az első sokkon, akkor kezdődhet is. Apropó, te hogyhogy nem vagy ledöbbenve? Miért nem akarsz elmenni innen? A többiek el akartak szökni, eddig senki sem viselte ilyen nyugodtan.

Ezen elgondolkodom. Azt hiszem, ez azért lehet, mert nekem nincs jobb dolgom. Nincs családom, és nincs otthonom, ez a lehető legjobb végkifejlete a szökésemnek.

- Azért – mondom végül, ügyelve, nehogy túl sokat eláruljak magamról. – Mert nincs családom, nincs hova menjek, és tudom, hogyha nem itt vagyok, akkor valahol koldulok, és inkább ez, mint az.

- Értem – mondja. – Mi van a szüleiddel?

- Nem szeretnék erről beszélni – mondom halkan, miközben az üres tányéromat bámulom.

- Rendben – mondja egy halvány mosoly kíséretében. – Végeztél?

- Igen.

- Visszatalálsz?

Bólintok egyet, majd felállok. Visszaviszem a tálcám, és kimegyek az ebédlőből. Nehezen visszabotorkálok a szobámba, és egyenesen a fürdőszobába megyek. A kádba engedek jó meleg vizet, a cuccaimat szimplán csak otthagyom a földön, és beleereszkedek a kádba, élvezve a forró víz ölelését.