4. fejezet

Figyelem az anyám eszméletlen testét. Nicol éppen kikötözi egy székhez, egy összegyűrt lepedővel. Hátrakötöttük a kezét, és a szájába egy párnahuzatot kötöttünk. Nem jó így látni, bármennyire is próbálom őt gyűlölni, nem tudom. Egyszerűen ő az anyám, és ennek köszönhetően szeretem, bármit tesz is.

Emiatt olyan nehéz nekem ez. A szemembe könnyek tolulnak, de kipislogom őket, egyszerűen nem hagyhatom, hogy bárki észrevegye, hogy rájöjjön, hogy ki vagyok.

- És most? – fordul felém Nicol. Megcsóválom a fejem. Miért tőlem várja azt, hogy megmondjam, mit kell tenni. Halvány gőzöm sincs erről az egészről, ötletem sincs, hogy mi legyen a következő lépés.

Megrázom a fejem. – Vegyüljünk el, ne keltsünk feltűnést. – És kerüljük az apámat.

Elsétál anya mellett, erre ő felkapja a fejét, a tekintetét rám emeli. Könyörgést látok a kikerekedett kék szemében, de nem engedhetem el, nem hagyhatom, hogy lebuktasson.

Elfordítom a fejem, nem is akarom őt látni. Belenyög a rongyba, mondani akar valamit, de nem tud.

- Menjünk – fordulok Nicol felé, a hangom érzelemmentes.

Elindulunk az ajtó felé, anya kiáltásai végig kísérnek bennünket.

- Menjünk vissza – mondja, amint becsukjuk magunk mögött az ajtót. Nem ellenkezem.

Visszamegyünk a terembe. Már egyikünknek sincs olyan jó hangulata, az előző események erős bélyeget nyomtak ránk.

Figyelem a színkavalkádot. A nevetgélő, táncoló párocskákat, ahogy a lányok próbálják szempilla-rebegtetéssel, és minél kihívóbb, mellvillanósabb pózban állni, hogy a kiszemelt srác, herceg, vagy éppen miniszter őket tüntesse ki a figyelmükkel. A férfiak sem különbek, próbálnak minél jobban feszíteni, kimutatni, hogy ők az erősebbek, a felségesebbek, azok, akik a legjobban megérdemlik, hogy az adott hölgyek velük menjenek a kertbe sétálni, andalogni. Olyan ősi ez az egész, nemesek, a felsőbb tízezer már olyan régóta játssza ezt a játékot, ahol minden mozdulatnak, tekintetnek, és elejtett mondattöredékek oka van. Olyan ez a hely, mintha a Napkirály udvarát, Versaillest költöztették volna a mi időnkbe, modern világítással, és angol WC-vel, más nem változott. 

Megrázom a fejem, elhessegetve a gondolatot. Nicolra nézek, aki rezzenéstelenül nézi a tömeget. A szája egy kicsit elnyílt, a vörös rúzsa már szinte teljesen eltűnt, a sminke egy kicsit elkenődött, egy szőke hajtincs a szemébe lóg. Furcsa, hogy még csak ma találkoztunk, sokkal többnek tűnik, közelebb érzem magamhoz, mint eddig bárki mást, nem mintha olyan nagy viszonyítási alapom lenne.

Integetek az arca előtt, hogy ne bambuljon már, ne nézze őket olyan feltűnően.

- Mi az? – kérdezi, miközben becsukja a száját, és halványan rám mosolyog.

- Három perce nézed a tömeget pislogás nélkül – mondom.

- Csak azon gondolkoztam, hogy milyen lehet nekik? Milyen lehet hercegnőnek, grófnőnek, vagy a fene tudja, hogy minek lenni, nem normális, földi halandónak, mint én, vagy te?

Elhúzom a számat. Nem vagyok olyan, mint ő, de én is hasonlóan gondolkozom. – Nem tudom. Vajon milyen lehet az, hogy csak azon agyalnak, hogy milyen a ruhájuk, a sminkjük, vagy, hogy melyik hercegnek jönnek be. De kétlem, hogy minden tökéletes, bonyolult az illemtan. – Látom magam előtt azt az egy évet, amikor Lucá tanított, hogyan legyek jól nevelt. Csak az alapokat tanította, nem mentünk bele a részletekbe, de az is nagyon bonyolult volt. – Nem mindegy, hogy hogyan beszélnek, hogyan ülnek, és hogyan fogják a poharat. Nem mindegy nekik, hogy mit mondanak, milyen arcot várnak. Ez az a világ, ami tökéletesnek tűnik, de belülről pedig csupa ármány, csalás, és manipuláció.

- Honnan tudsz ennyit erről? – kérdezi döbbenten.

Nyelek egyet. Na, erre mit mondjak?! – Az anyám… dolgozott itt még előtte, mármint mielőtt megszülettem, és mesélt dolgokat – felelem végül, mert jobb nem jut eszembe.

A tömegből megpillantom az előző partneremet, aki egyenesen felénk tart, arcán elterülő vigyorral.

- Ó bazd! – morgom az orrom alatt, és elfordítom a fejem, holott tudom, hogy észrevett, láttam rajta. Megpróbálok minél jobban Nicol mögé bújni, de közben ügyelek arra, hogy ne legyen feltűnő a rejtőzködésem.

Egy fehér inges, fekete szoknyás pincérnő sétál el mellettem, a kezén egy tálcát egyensúlyozva, rajta vagy tizenöt pohár pezsgővel. Gyorsan lekapok egy poharat, és lehúzom a tartalmát. Életembe nem ittam még semmi alkoholost, de ez egyszerűen mennyei. Lágyan, szinte simogatja a torkom a kesernyés lötty. Uram Atyám, ez egyszerűen leírhatatlan!

A herceg ideér hozzánk, mind a kettőnkre villant egy mosolyt. Kezet csókol nekem, és Nicolnak is. Amikor az ajkát a kézfejemre tapasztja, felpillant rám.

- Ízlik a pezsgő? – kérdezi.

Bólintok.

- Anglia legjobb üvegeit hoztuk el apámmal a Királynőnek. Apropó, nem tudjátok, hogy hol van?

Összenézünk Nicollal. Nehezen tudom megállni, hogy ne húzzam el a számat.

A barátnőmmel szinte egyszerre vonjuk meg a vállunkat.

- Passz – feleli Nicol.

Összenézünk. Egy apró biccentéssel az ajtó felé jelzek neki, hogy le kellene lépnünk. Elmosolyodik, ebből tudom, hogy egyetért.

- Figyelj… Elvira, el tudnál jönni velem egy pillanatra? – kérdezi Nicol, de párszor megakad, gondolkozva, hogy mit mondjon.

- Persze – mondom, és elindulunk az ajtó felé, de még a vállam fölül küldök a srácnak még egy mosolyt, hogy ne tűnjek annyira bunkónak.

Lerogyunk az egyik folyosói kis kanapészerűségre. Belesüllyedünk a kényelmes, zöld szivacsba.

- Mi legyen most? – kérdezem. – Meg kellene keresni a királyt, hogy végre letudjuk ezt az egészet.

Hátrahajtom a fejem, és a makulátlan fehér plafont bámulom. Egyre kevésbé tudom, hogy ez nem a valóság. Minden olyan valóságos, a hangok, a szagok, a bútorok, az emberek, anya. Nem segít tudatomnál maradnia annak a ténynek, hogy ez csak egy szimuláció.

- Hihetetlen ez az egész, nem? – kérdezem.

Bólint egyet. – De, kezdem elveszíteni a valóságérzetemet. Olyan furcsa, hogy azok az emberek ott bent – a fejével int a terem felé -, nem valóságosak, csak a lencse műve. Apropó, mit mondott neked Aurora?

Egy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban, és egyszerűen nem bírom eltüntetni. Olyan jó lenne, ha elmondhatnám neki az igazat, de félek, minden normális ember félne tőlem. És egyszerűbb a teljes igazságot titokban tartani, mint azon agyalni, hogy mit mondtam el, és mit nem.

- Azt gondolta, hogy ismer, és meg akart nekem mutatni valamit – felelem végül, és megvonom a vállam. Tettetem, hogy nem nagydolog, de mégis nekem az.

- Ayanna! Te mégis mit csinálsz itt?! – kiállt fel döbbenten egy férfi tőlünk balra. Mind a ketten arra nézünk, amerről a hang jött, és megpillantom az apámat, ahogy egy vörös fotelnek támaszkodik. Fekete öltönyben van, sötét haját rövidre vágatta, sötét szeme szikrákat szór. Látom, ahogy elfehérednek a bütykei, miközben egyre jobban szorítja szerencsétlen bútort dühében.  Ezt nem hiszem el!

Ahogy körbe nézek, két őr is felénk kapja a fejét, készen állva arra, hogy cselekedjenek, ha szükséges. Nem, mintha két tini lány akkora veszélyt jelentene.

Apa elengedi a fotelt, és felénk indul. A testtartása merev, léptei határozottak, egyenletesen kopognak a fehér márványpadlón, amit a hatalmas tér visszaver, ennek köszönhetően háromszor halljuk, és így ez az egész még vészjóslóbb.

- Istenem… - suttogom. Most mégis mit csináljak? Ezt nem hiszem el…

- Ayanna Emilisa Renaya Seliah-Medo Commacho, – basszus, a teljes nevemen szólít, le fog buktatni -, mégis, hogy gondoltad ezt?! Leszöksz ide, és mi van, ha rájönnek? Most azonnal visszamész oda!

- Halkabban – sziszegem neki, nem akarom, hogy mindenki idejöjjön. Felesleges tagadnom, apa tudja. – Senkinek sem tűnik fel, hogy itt vagyok.

- Dehogynem! Ő meg ki? – A fejével a mellettem ülő Nicol felé biccent.

- Hannah – vágom rá, elterelve a gyanút arról, hogy ismerem. – Itt találkoztunk.

 Rápillantok a barátnőmre, aki döbbenten ül mellettem, és ide-oda kapkodja a fejét közöttünk.

- Hagyd, hogy egy kicsit éljek! – mondom neki, és felpattanok. Van egy ötletem. – Vagy azt akarod, hogy… - Direkt félbehagyom a mondatot, ezzel téve még félelem keltővé. Most az egyszer használom ellene, vagy bárki ellen a képességemet, igaz, nem biztos, hogy ebben a szimulációban egyáltalán van, de ezt senkinek sem kell tudnia.

Felemelem a kezem, és megfeszítem az ujjaimat, jelezve, hogy bármelyik pillanatban használhatom, és nem érdekel, hogy ki látja, holott ez nem így van. Lépek még egyet apa felé, aki hátrál egyet, ezzel meghagyva a távolságot közöttünk. Apa barna szemei kikerekedtek, minden magabiztosság eltűnt belőle. Olyan, mint az antilop, aki az oroszlán csapdájába esett. A szemében látom a rettegést, és tudom, hogy én vagyok az erősebb, legalább is úgy hiszi. Nem tudom, mi ütött belém, sosem fordultam ellene, bárki ellen, most mégis úgy érzem, hogy le tudom őt győzni, le tudok győzni bárkit is.

- Ayanna ne… - suttogja, de ezt is alig hallom.

Hirtelen úgy érzem, mintha kihúznák alólam a talajt. Elmosódik előttem a világ, a halk zene teljesen elhal. Teljesen sötétben vagyok, pislogok párat, de nem segít, megdörzsölöm a szemem, aminek nekiütközik a lencsének, amit gyorsan kiszedek.

A fülemből kiszedem a dugót, ezt is a markomba tartom, mint a lencsét. A kezembe ott van a pisztoly, amit eldobok, hangos puffanással ér földet.

Hogyan kerültem ki a szimulációból? Mi történt? Miért éreztem magam olyan… legyőzhetetlennek? Vajon miféle szörnyeteg lehetek? Ott, akkor képes lettem volna használni a tulajdon apám ellen.

Hallom, ahogy nyitódik az ajtó, és fény szűrődik be a koromsötét szobába.

Kimegyek a teremből, a fény elvakít, másodpercekig semmit sem látok. X ott áll mellettem, és aggódva néz rám.

- Jól vagy? – kérdezi.

Éppen válaszolni akarok, hazudni valamit, amikor kinyílik a mellettem lévő ajtó, és kilép Nicol. Most normálisan néz ki, pont mint reggel.

- Mi történt veled? Honnan ismert a király, és miért volt rád olyan dühös? – kérdezi tőlem, és látszik rajta, hogy nehéz lesz beadni neki bármit is.

Behunyom a szemem, majd kinyitom, és megeresztek felé egy mosolyt. – Nem tudom. csak sodródtam az árral. Improvizáltam. – Megpróbálom lazán megvonni a lábam, de darabosra sikerül. – Nem nagy ügy, mindig is volt színészi tehetségem.

Felvonja az egyik szemöldökét, de nem kérdez semmit.

- Mennyi ideig tartott? – fordulok X felé.

- Négy óra – feleli. – Most van dél.

Bólintok. Nekem is körülbelül annyinak tűnt.

- Jól vagy? – kérdezi X – Olyan sápadtnak tűnsz.

Nem, nem vagyok. Rosszul vagyok, azt hiszem, mindjárt kidobom a taccsot. 

- Igen – felelem. – Csak pihennem kell egy kicsit.

Nem várok választ, csak végigindulok a folyosón, és reménykedek abban, hogy visszatalálok. Próbálok nem futni, nem akarok feltűnést kelteni.

Néhányan szembe jönnek velem, de nem foglalkozok velük. Arra koncentrálok, hogy jó helyen forduljak le, és ne buggyanjanak ki a szúró könnyeim.

Ahogy elérem a folyosót, egy kicsit lassítok. Az a baj, hogy nem tudom, melyik ajtó az enyém, mindegyik ugyanolyan. Visszább megyek, azt hiszem az ötödik ajtó volt az enyém.

Leszámolom, és belenyomom az ujjam az olvasóba. Az pittyen egyet, és kinyílik az ajtó. El sem hiszem!

Bemegyek a szobába, és becsapom magam mögött, hangos puffanással ér a helyére.

Végre egyedül vagyok!

Szabad folyást engedek a könnyeimnek, végre nem kell játszanom magam. Egyszerűen nem bírok állni, összerogy alattam a térdem, és a padlóra esek.

El sem hiszem, hogy tényleg megtörtént. Lebuktam, lebuktattam magam Nicol előtt. Ő is félni fog tőlem, elmondja X-nek, és itt is fogoly leszek, vagy száműznek, vagy… vagy talán meg is ölnek. Lehet, az lenne a legjobb. Ha nem léteznék, nem lennék szörnyeteg, és nem jelentenék veszélyt senkire.

Ahogy behunyom a szemem, látom apa rettegő tekintetét, ahogy fél tőlem. Ott, akkor, eluralkodott felettem valami, képes lettem volna használni ellene az erőmet, magam sem tudom, mi történt volna vele, ha nem ér véget hirtelen. Mi történt egyáltalán? Hogy jutottunk ki? és egyáltalán az tényleg apa volt ott?

Kopognak az ajtón. Ledermedek, nem reagálok, hátha elmegy.

Várok pár másodpercet, de ismét kopog, most már erősebben.

- Ayanna, nyisd ki! Beszélnem kell veled. – X az, biztos jött, hogy kidobjon, vagy bezárjon.

Felállok, és a tükörbe nézek. A szemem alatt sötét sminkkarikák éktelenkednek. Letörlöm a dzsekim ujjával, de így se nézek ki jobban, a szemem, az orrom, és az egész arcom piros. Ahogy megfordulok, megpillantom a lebegő párnámat, meg takarómat. Sosem tudtam irányítani az erőmet, amikor dühös, vagy zaklatott vagyok. A gondolataimmal leeresztem.

Az ajtóhoz lépek, de az ujjlenyomat olvasó felett megáll az ujjam. Tudom, hogy be kell engednem, de kell még pár másodperc, hogy elég bátorságom legyen hozzá. veszek egy mély levegőt, és belenyomom az ujjam a tálcába. Már nem lehet visszacsinálni.

Kinyílik az ajtó, és bejön X. Egyedül van, azt hittem, hoz majd magával valakit, hogy elkapjanak, de nincs itt senki más. Habár, ha jobban belegondolok, kém, egyedül is el tud bánni velem.

Leül az ágyam szélére, és csak néz rám. Várja, hogy mondjak valamit, de nem kezdek magyarázkodni, ő jött hozzám, neki kell kezdenie.

- Nem akarsz mondani nekem valamit? – kérdezi, a hangja számon kérő. Keresztbe fonom a karom a mellem előtt, és megrázom a fejem. Nem fogom magam bajba keverni, jobban, mint amekkorában most vagyok. – Rendben – mondja, és bólint egyet. – Jobban örültem volna annak, ha te magad mondod el, de ha nem, hát nem.

Egy pillanatra megfeszülök, de nekitámasztom a csípőmet a falnak, hogy ne tűnjek ennyire merevnek, mint akit rajtakaptak, holott így van.

- Tudom, hogy ki vagy. Tudom, hogy te vagy Ayanna Emilisa Renaya Seliah-Medo Commacho, már akkor sejtettem, hogy ki vagy, amikor idekerültél, de nem voltam benne biztos, kellett a bizonyíték. Azért küldtelek titeket oda, pont ezzel a küldetéssel, hogy kiderítsem, igazam van-e, és tökéletesen kiderült, hogy igen.

Lehunyom a szemem. Tehát ennyi, tudja, ki vagyok, lehullott rólam a maszk, ezzel a maradék önfegyelmem is. Lecsúszok a fal mellett, felhúzom a térdem, és beletemetem az arcom. Ismételten kicsordulnak a könnyeim.

- Igaz ez? – kérdezi.

Összeszorítom a szemem. – Igen! – kiáltom. – Csakhogy a szüleimnek nem voltam elég jó, és bezártak abba a kibaszott szobába három éves koromban, elhitetve a néppel, hogy meghaltam. – kiáltom. Nem nézeek rá, a térdem elnyomja a hangom nagy részét.  Lassan felemelem a könnyáztatta arcom, és felnézek rá. – Most kidobsz?

Elneveti magát. – Nem – feleli, és megrázza a fejét. – Miért tenném ezt? Attól, hogy Commacho vér csörgedezik az ereidben, nem foglak kidobni innen. Ugyanaz maradtál a szememben, mint aki voltál, csak tudom, honnan jöttél. Nem kell félned, egy ilyen kis apróság miatt senkit sem dobtam még ki, pedig hidd el, vannak itt zűrös arcok. A Walhalla amolyan újrakezdés, senkit nem érdekel, mit tettél ezelőtt, itt tiszta lapot kapsz.

Feláll, és odajön hozzám, és leguggol mellém.

- Semmi nem változott – mondja mosolyogva.

El sem hiszem, hogy tudja, és nem akar kidobni, habár, ha megtudná a képességemet, megtenné, hiába mondja azt, hogy nem. Az nem a múltam, az a jelenem, a szerves részem, veszélyes vagyok az emberekre.

- Honnan tudta a szimuláció, hogy én vagyok… aki? – kérdezem, hiszen elméletileg én mindenki számára halott vagyok.

- Mert sokkal mélyebbre nyúlt, mint a fizikai dolgok. A te emlékeidből jöttek létre a szüleid, az elmédet hívtuk segítségül a képek, a személyek megteremtésével. A bálon lévő emberekkel, vagy te, vagy Nicol már találkoztatok, csak nem voltatok mindennapos kapcsolatban, lehet, csak elmentetek egymás mellett. Persze, voltak számítógép alkotta elemek, de a nagyja a ti agyatok szüleménye volt, így a szüleidet is te teremtetted meg, ezért tudtak rólad.

Bólintok egyet. X feláll, és az ajtó felé indul.

- Köszönöm – szólok utána. – Köszönöm, hogy itt maradhatok.

- Szívesen. És ha készen állsz arra, hogy elmond, miért zártak be, akkor megteheted, én itt vagyok. Hidd el, nem tudsz olyat mondani, ami miatt kirúghatnánk innen. 

Azt kétlem! 

3. fejezet

Felmegyünk az utcára. Ahogy körbenézek, az utca sarkán megpillantom a palotát. Miközben a halvány sziluettjét nézem, lecövekelek. Eszembe jutnak az ott töltött évek, és nem vagyok biztos abban, hogy vissza tudok oda menni.

Nicol rám néz, és integetni kezd a szemem előtt, azt hiszem, elbambultam.

- Mi az? – kérdezi, és igazi érdeklődést látok a szemében. – Itt éltél?

Nyelek egyet, hogy eltüntessem a torkomból a gombócot, és meg tudjak szólalni, de nem nagy sikerrel járok.

- Mondhatni – felelem végül.

- Ne feledd, ez nem a valóság – mondja egy halvány mosoly kíséretében. Erre nem árt emlékeztetni magam időnként.

Egy másodpercre behunyom a szemem, és tisztázom magamba, hogy semmi bajom nem lehet, nem vihetnek oda vissza, nem leszek a foglyuk többé. Emlékeztetem magam, hogy egy barlangban vagyok, nem a napos Atranában. A biztonság kedvéért a karomba csípek, de érzek fájdalmat, szóval ez nem nagyon segít tisztázni, hogy mi a valóság.

- Jobb? – kérdezi, miközben felvonja az egyik szemöldökét.

- Nem – felelem, miközben elnevetem magam. – Menjünk – sóhajtom végül, és elindulok a palota felé.

Nicollal egymás mellett ballagunk, amint a palota elé érünk, döbbenten nézi a hatalmas épületet, pedig szinte csak a kerítést lehet látni.

- Ez hatalmas – mondja, pedig a palota nagy része még nem is látszik igazán.

Két őr áll a kapu egy-egy oldalán, meredten néznek maguk elé, a kékes egyenruhájukban eléggé nevetségesen néznek ki. Az biztos, hogy itt nem fogunk bejutni, nem ezek mellett, biztos vagyok benne, hogy a legkisebb gyanús mozdulatra elkapnának minket.

Megragadom a bámészkodó barátnőm kezét, és arrébb húzom, addig, hogy az őrök ne tudják, hogy miről beszélünk.

- Itt nem tudunk bemenni – mondom halkan.

- Tudom. – Elvigyorodik. – Lőjük le őket.

Elnevetem magam a képtelen ötlet hallatán. – Hülye!

- Hogy jutunk be? – kérdezi komolyan. Megvonom a vállam.

- Nem tudom, bemászunk? – kérdezek vissza nevetve, de egy percig sem gondolom komolyan. Azt hiszem, itt nem tudnám használni a képességem, de igazából nem is tudnám, hogy.

A dzsekije zsebébe dugja a kezét, majd döbbenten pislogva előhúzza. Egy cirádás papírlap van nála.

„Tisztelettel meghívjuk Önt, Elvira Maibritt Graversen a miniszter lányát, és kísérőjét a királynő születésnapi estélyére.”

Elolvassuk, és Nicol ördögien rám vigyorog. – Van ám neved – néz rám gonoszul. Ó, ha tudná! Ayanna Emilisa Renaya Seliah-Medo Commacho. Ez az igazi nevem. Hat éves koromig nem tudtam végigmondani.

Kiveszem a kezéből a meghívót, kihúzom magam, felszegem az állam, és az örökhöz megyek, Nicol döbbenten jön utánam, de nem nézek hátra. A határozott lépteim kopognak az úton a magas sarkúnak hála.

Beállok az egyik őr elé, és megeresztek felé egy mosolyt.

- Jó napot! – köszönök neki, és felmutatom a meghívómat. – Meghívtak minket Aurora királynő születésnapi báljára. – Megpróbálom utánozni az elkényeztetettek hanghordozását, nem mintha olyan sokakkal találkoztam volna eddig. Engem is csak az alapokra tanítottak meg, még nyolc évesen, sosem értettem, hogy minek, biztos zavarta a szüleimet az, hogy nem fogom megfelelő szögben a villát azokon a közös étkezéseken, amikor együtt ettünk a szülinapomon, vagy nem megyek elég egyenes háttal megyek. 

Az őr elveszi a meghívót, megvizsgálja, ahogy olvassa, összehúzza a bozontos szemöldökét. Azt hiszem, azt akarja megállapítani, hogy eredeti-e. Felpillant, és végigmér, leellenőrzi, hogy eléggé puccos vagyok-e a királynőnek, vagy nem, majd ugyanígy végigmustrálja Nicolt is, végül elhúzza a száját. A kapuhoz lép, és kinyitja előttünk.

Összenézünk a barátnőmmel, és el sem hiszem, hogy ez ilyen könnyen ment. Elindulunk befele, kihúzom magam, olyan peckesen járok, amennyire tudok, az oktatóm büszke lenne rám. Amikor elhaladunk az őr mellett, a kezembe nyomja a meghívómat. Rámosolygok, majd hátra akarom dobni a hajam a vállam fölött, de rá kell jönnöm, hogy rövid a hajam.

Elindulunk a hosszú, macskaköves úton a palota felé. Kezd sötétedni, ami érdekes fénybe vonja a tökéletesre vágott gyepet.

Percek óta gyalogolunk, de egyszerűen olyan, mintha nem is kerültünk volna hozzá közelebb.

- Milyen messze van még az a rohadt palota? Most komolyan, minek nekik ekkora telek. Kirakhatnának oda egy golf kocsit, vagy egy motort, vagy valamit, hogy ne kelljen ennyit kutyagolni – panaszkodik. – Ráadásul a lábam is fáj, nem vagyok hozzászokva a tűsarkúhoz.

Elnevetem magam. – Mi lesz veled, amikor igazi küldetéseken leszünk?

- Addigra ki leszek képezve! - vágja rá. A szememet forgatom mosolyogva, és úgy döntök, jobb nem válaszolni.

Tizenöt percbe telik, mire odaérünk a palota közvetlen környékére. Jobbra, mellettünk egy hatalmas téglalap alakú tó van, a tót, és a tó körül végigültették lila- és piros virágokkal. Balra, úgy harminc méterre tőlünk kezdődik az erdő. Az épület maga olyan háromszintes, nem számítva az alaksori szinteket, a fala vöröses-barna téglabevonatos, rengeteg, kicsi ablak van, szinte az összeset függöny takarja belülről. A nagy bejárati ajtónál is áll két őr, pont ugyan úgy, mint a kapuknál.

Nicolra nézek, aki mögöttem áll, és döbbenten nézi az impozáns épületet. Engem valahogy nem tud elkápráztatni, pedig így, előröl még sosem láttam. Nekem erről a helyről a gyerekkorom, és az egész eddigi életem jut eszembe, hogy itt tartottak fogva.

Odamegyek hozzá. – Ne bámuld már annyira – sziszegem neki. – Emlékezz, hozzá vagy szokva az ilyesmihez. Dánia is királyság, a miniszter unokahúgaként sok ilyen helyen jártál már.

- De te, hogy nem vagy ledöbbenve? Ez olyan gyönyörű, és hatalmas – mondja nekem ámulva.

- Itt nőttem fel… – felelem, de azonnal elhallgatok, amint leesik, amit mondtam. Basszus, majdnem elárultam magam. De ahogy nézem, nem esik le neki, hogy mit mondtam. – Traubourg is királyság, hogyhogy nem láttál még palotát? – Emlékszem, hogy sokszor figyeltem a biztonsági kamerákon keresztül, (amiket már tíz évesen képes voltam feltörni a kis laptopommal), ahogy általános iskolások jöttek megnézni a nyilvános helyiségeket. – Nem mentetek megnézni a palotát?

Megrázta a fejét. – Amikor az osztályom ment, nem tudtam velük menni, mert kórházban voltam, azután meg már nem mentek sehova.

- Na, most közelről fogod látni – mondom egy halvány mosoly kíséretében. - Figyelj, ha nyilvánosan találkozol a királyi párral, akkor pukedlizz mélyen… – Eszembe jut a küldetésünk, és elkomorodom. Meg kell ölnünk a szüleimet. Basszus… hogyan csináljuk?

Azt hiszem, Nicolnak is valami hasonló járhat a fejében, mert ő is elkomorodik. – Hogy fogjuk csinálni? – kérdezi. – Egyáltalán, képesek leszünk megtenni? – Önkéntelenül a dzsekijéhez nyúl, és megérinti a pisztolyt. – Meg tudunk ölni két embert? – Meg tudom ölni a szüleimet? Nem tudom, igazából legbelül még szeretem őket, hiába tették azt, amit, mégis. Nehéz dolgom lesz, nehezebb, mint neki, vagy éppen azért is könnyebb.

- Szerintem tedd a pisztolyt te is a harisnyádba – mondom neki. – El fogják kérni a kabátodat, és lebukunk.

Bólint egyet, és eligazítja a pisztolyt a combjai között.

- Menjünk – mondom, a hangom érzelemmentes.

Elindulunk a palota felé, mind a ketten kihúzzuk magunkat és felszegjük az állunkat. A palotaőrhöz megyek, és a kezébe nyomom a meghívómat. vizsgálgatja egy kicsit, végigmér minket, gondolom lecsekkolja, hogy elég elegánsak vagyunk-e, majd kinyitja előttünk az ajtót.

Belépünk a palotába. Hallom, ahogy Nicol lélegzete elakad. csak egyszer jártam itt, még régen. A mennyezet hatalmas, a fal makulátlan fehér, a plafonról kristálycsillár csüng alá, bevilágítva az egész folyosót. Végigmegyünk a hosszú folyosón, ahogy a barátnőmre nézek, látom, hogy teljesen elámult.

Halk zene hallatszik az egyik terem felől. Elindulunk oda, egy nagy, fehér és aranyszínű ajtó előtt. Ennek a két oldalán is két őr áll.

Meghajolnak előttünk. – Hölgyeim – mondja a jobb oldali. – Kicsit késtek, de kiket jelenthetek be?

- Elvira Maibritt Graversen – hadarom el a nevem. Remélem jót mondtam. – A dán miniszter lánya, és az unokatestvérem, Hannah Selma Graversen. – Nem tudom, hogy hogyan jutott eszembe ez a név, egyszerűen csak improvizáltam.

A másik őr lesegíti Nicolról a kabátját, és elviszi valamerre. Sokatmondó pillantást küldök felé, ő pedig elvigyorodik.

Az őr kinyitja az ajtót. Ahogy kinyílik, beszélgetés, és zene elegye szűrődik ki. Az őr belép, megkopogtatja a botját, és bejelent minket. Ez az egész olyan, mint egy filmben.

Belépünk a terembe. Az ember arra számít, hogy mivel késtünk, ezért mindenki minket néz, és mi Hamupipőke módjára kecsesen lemegyünk a lépcsőn. Aha, ahogy azt az ember képzeli. Igazából senkit nem érdeklünk, mindenki beszélget tovább, vagy táncol, vagy a svédasztal mellett állva eszik.

Elvegyülünk a hatalmas teremben. Még életembe nem jártam itt, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Az ablakoknál elhúzva a sötétellő, a mennyezetről lelógó kristálycsillár fényárba vonja a termet. Az egyik sarokban egy kisebb banda zenél, csak lassú számokat, de nem tudnám megmondani, hogy mit játszanak.

Ahogy körbenézek, megpillantom anyámat. Egy kis csoportban áll, és beszélget. Harmincöt körül lehet, mint normálisan. Szőke haját előre fonták egy fonatba. A sminke tökéletes, kiemeli a kék szemét, és a telt ajkait. Ebben a fényben még sápadtabbnak tűnik, mint ahogy emlékeztem. Egy kék, tapadós, földig érő ruha van rajta. Két nővel beszélget, azt nem tudom, hogy apa hol lehet.

Csak nézem az anyámat, és egyszerűen nem tudom utálni, hiába tette azt, amit. Nem hiszem, hogy meg tudom ölni.

- Ő az? – kérdezi Nicol, és rámutat. Bólintok.

- Igen – felelem. – Mit csináljunk?

- Nem tudom – feleli. – A király hol van?

Megvonom a vállam. – Hogyan fogjuk megtenni? Hogyan… - Elhallgatok egy pillanatra, nem akarom kimondani. – Hogy öljük meg őket? – suttogom.

 - Nem tudom.

- Hölgyeim – szól mögöttünk egy férfihang, enyhe angol akcentussal. – Szabad egy táncra? – kérdezi tőlem, miközben meghajol. Tudom, hogy el kell fogadnom, a normák miatt, nem akarok feltűnést kelteni. Pukedlizek, és elfogadom a kinyújtott kezét.

Kéz a kézben elindulunk a parkettre, de a srác válla fölött még Nicolra pillantok. Ismételten vihog. Ez a szimuláció rám van kattanva, az összes mesterséges pasi engem nézett ki magának.

- Johnatan vagyok, Anglia hercege – mondja, amikor kiérünk a parkettre. Ismételten meghajol.

Pukedlizek. – Elvira vagyok, a dán miniszter lánya. – A kezébe csúsztatom a kezem, ő pedig megforgat.

Alaposabban megnézem a partnerem. Magasabb nálam, a haja teljesen rövidre nyírta, szinte már kopasz, így nem tudom megállapítani a színét, lehet szőke, de akár fekete is, mégis, én olyan sötétbarnának saccolom. Huszonöt körül lehet, szögletes álla van, és markáns arccsontja. Elég jóképű, igaz tíz évvel öregebb nálam, nem mintha ez számítana.

- És mi hozott ide, drága Elvira? – kérdezi.

- A királynő szülinapja, gondolom, úgy, mint téged – felelem neki mosolyogva.

- Különös, hogy eddig még nem találkoztunk – mondja nekem vigyorogva, közben megforgat. – Tudod, eléggé ismerem a dán hercegi, és miniszteri családot, de veled még nem találkoztam, sőt nem is hallottam rólad.

Elmosolyodom. Muszáj improvizálnom valamit. – Tudod… Megmondtam apának, hogy ne híreszteljen, nem megyek sehova, de amikor megkaptam ezt a meghívót, amit kifejezetten nekem címeztek, és az unokatestvéremnek, és Hannah konkrétan megmondta, hogy megöl, ha nem megyünk el, szóval beadtam a derekam, és itt vagyunk. 

Véget ér a szám. Pukedlizek, és visszaindulok Nicolhoz, mielőtt a herceg felkérne még egy táncra. Újdonsült barátosném vigyorogva néz rám.

- Ne. Mondj semmit! – sziszegem neki tagoltan. Kezd elegem lenni ebből az egészből.

Egy húsz év körüli srác jön oda hozzánk, és felkéri Nicolt, aki grimaszolva megy el vele táncolni. Végre nem engem szúrtak ki.

Lerogyok az egyik székre, és összezárom a lábaim, nehogy látszódjon a pisztolyom. Az anyámra nézek, és figyelem, ahogy beszélget, nevetgél, és megpróbál mindenkivel váltani néhány szót. Szinte ragyog ebben a fényben, tényleg látszik rajta, hogy erre született, kicsi kora óta erre nevelték. Azt hiszem, nekem ez nem menne. Egyszerűen nem az a típus vagyok, el nem tudom képzelni magamat, ahogy az országok krémjeivel bájcsevegek.

Vajon mi lenne, ha normálisnak születtem volna? Nem lenne képességem, és a szüleim szerettek volna, és nem rettegtek volna tőlem, és tartanak fogva ebben az átkozott palotában. Vajon milyen lehet normálisként felnőni? És vajon honnan örököltem a képességemet? Hiszen nem jöhetett a semmiből, de akkor a szüleim miért félnek tőlem, ha valamelyikükben is benne van a képesség.

Valaki megáll előttem, eltakarva tőlem a fényt. Ahogy felpillantok anyám jeges, kék szemébe ütközök. Összeszorítja az ajkait, látom rajta, hogy tudja, hogy én ki vagyok, és nem tetszik neki a felismerés.

- Ayanna – sziszegi. – Mit csinálsz itt, mi ez a haj, hogyan képzeled azt, hogy lejössz ide? Honnan szerezted a parókát, meg ezt a ruhát?

- Anya… - suttogom, de nem tudok mit mondani. Lesütöm a szemem, muszáj improvizálnom valamit. – Kérlek, ne küldj vissza… oda. Csak szeretnék egyszer az életben nem fogoly lenni. - Felpattanok.

- Nem lenne szabad itt lenned, ha valaki rájön, hogy te… létezel, hatalmas nagy bajban leszel. Egyáltalán, hogyan engedtek be az őrök?

A szememet forgatom. – Az őrök sem ismernek, senki sem ismer, szereztem meghívót, és a dán miniszter lányának adom ki magam. Senki sem fogott gyanút.

Behunyja a szemét, és lassan kifújja a levegőt. – Ide figyelj, te ezt nem érted. Nem szabad megtudnia senkinek sem, hogy élsz, egyszerűen menj vissza a szobádba.

A válla fölött látom, ahogy Nicol felénk tart. A szeme kikerekedett, és nem tudja, hogy mit csináljon.

- Gyere ki velem – sziszegi anya, és megragadja a csuklómat, de gyorsan el is engedi. Nem akar feltűnést kelteni.

A szememet forgatom, és kimegyek utána az üres folyosóra. Az ajtóból még visszafordulva intek Nicolnak, hogy kövessen.

Felmegyünk az első szintre, egy teljesen üres folyosóra. Anya megy előttem, a tekintetét egyenesen előre szegezi. Megérintem a pisztolyt, és kihúzom a rejtekéből. Szemügyre veszem, most kellene megtennem, de még azt sem tudom, hogyan kell kibiztosítani. Persze a filmekben láttam már ezerszer, de sosem volt még a kezemben, azt sem tudtam, hogy ez ilyen nehéz.

Anya mögé lopózok, és a nyelével tarkón vágom, aki így ájultan terül el előttem. A pisztoly pedig kiesik a kezemből a teste mellé.

Azt hittem, hogy elégtételt fogok érezni, de semmit nem érzek, csak sajnálatot, és fájdalmat.

A lépcsőn feljön Nicol, és odafut hozzánk.

- Miért nem lőtted le? – kérdezi.

- Mert nem tudtam volna megtenni, ráadásul nem tudom, hogy működik ez a szar. – A földön heverő pisztoly felé bökök. Elneveti magát. – Húzzuk be oda – mutatok az egyik szoba felé.

Megragadom anya vállát, Nicol pedig a lábát, és bevisszük a szobába. 

2. fejezet

Kinyitom a szemem. Kell pár perc, mire leesik, hogy hol vagyok, teljesen idegenül hat ez a barlangi környezet. Kimászok az ágyból, a csupasz talpam belesüpped a vastag, puha szőnyegbe. A fürdőszobába veszem az irányt, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam.

Megmosom az arcom, kifésülöm a hajam, és egy fekete tussal kihúzom a szemem. Azt hiszem, itt nincs helye a visszafogottságnak. A hosszú szempilláimra is kenek egy kis spirált, a számra meg egy sötétebb, barnás rúzst. Elég vadítóan nézek ki, főleg ebben a túlméretezett Mickey egeres pólóban, amit az egyik fiókban találtam.

Visszamegyek a szobámba, és levetkőzök. Megérintem az alkaromon lévő újdonsült tetkómat. Még mindig nem vagyok vele megelégedve, de nincs mit tennem. Végigfuttatom az ujjamat a fekete vonalakon. Ez emlékeztet arra, hogy soha többé nem leszek fogoly, nem hagyom magam.

Gyorsan magamra kapok egy trikót, meg egy farmert, meg a tegnapi bakancsomat, és dzsekimet. Ahogy belenézek a tükörbe, rá kell jönnöm, hogy megváltoztam külsőleg. Szinte már nem is emlékezetetek a régi önmagamra. Mintha egy másik ember lennék, olyan, akivel nem lehet packázni, és nekem iszonyúan tetszik ez a lány, sőt már nő. Mosolyra húzom a szám, hátradobom a hajam, és az ujjamat belenyomom a tálcába, hogy kijussak. Az étkezőhöz megyek, remélem, megtalálom.

Ahogy belépek, megállapítom, hogy most sokkal többen vannak itt, mint az este. Úgy hat asztalnál ülnek, huszonéves férfiak és nők, beszélgetnek és reggeliznek.

Odamegyek a kajapulthoz, beállok a sor végére. Belenyomom az ujjam az olvasóba, és kinyílik előttem a sorompó. Veszek egy tálcát, és felzárkózom az előttem álló csaj mögé. A fekete ruhás hátát bámulom. Most, hogy végignézek az itt lévőkön, megállapítom magamban, hogy itt mindenki csak a fekete ruhákat ismeri, csak itt-ott bukkan fel pár méregzöld, vagy barna, és néhol egy vörös felső.

A körmömmel zongorázni kezdek a vaspulton. Rossz, hogy nem ismerek itt senkit, olyan szerencsétlennek érzem magam.

Elveszek egy tányért, rajta sült szalonnával, és rántottával. Veszek két szelet kenyeret, meg egy üveg vizet, és elindulok az asztalok felé. Az egyik sarokban találok egy négy személyes, üres asztalt. Levágódok egy székre, és enni kezdek. Elég hülyén érzem magam, hogy itt ülök tök egyedül, mint egy szerencsétlen. Pont, mint eddig mindig.

Épp’ állnék fel, hogy odacsapódjak egy társasághoz, amikor megáll egy lány mellettem. Rám pillant, halványan rám mosolyog.

- Leülhetek? – kérdezi mosolyogva.

- Persze – mondom egy halvány mosoly kíséretében. 

Lerogy a velem szembeni székre, és enni kezd. Szemügyre veszem az új ismerősömet. Neki is hosszú szőke haja van, mint nekem, csak neki hullámos, és rövidebb. Rajta is fekete van, a szeme feketével van kihúzva, ami sokkal világítóbbá teszi a kék szemét. Így első ránézésre szimpatikusnak tűnik.

- Te mióta vagy itt? – kérdezi két falat között.

- Tegnap ébredtem fel – mondom mosolyogva. Felpillant rám, és elvigyorodik.

- Én is, Nicol vagyok. – Kinyújtja felém a kezét. Még életemben nem mutatkoztam be így senkinek (na, jó, igazából sehogy se, de mindegy), de azért megragadom a kezét, és megrázom.

- Ayanna – mondom, megadva neki az igazi nevemet, úgy se fog párhuzamot vonni a régi életelemmel, ráadásul már nem is abban az országban vagyunk.

- Így hívták Oskia hercegnőjét is, nem? Csak két éves korában meghalt, vagy valami ilyesmi, nem vagyok tisztában ezzel, ezt is onnan tudom, hogy láttam a tévében egy közvetítést, ahol róla volt egy megemlékezés.

Ledermedek ültemben. Ezt honnan tudja? Basszus! Egy hete volt a „halálom”, és a szüleim ilyenkor mindig egy bazi nagy felvonulást rendeztek az „emlékemre”. Én meg néztem a tévében a közvetítéseket, bőgve. Kellett pár év, hogy rájöjjek, hogy nekik akkor haltam meg, amikor először kezdtem el lebegtetni dolgokat. Azóta nem számítottam a szemükben embernek, és tartottak fogva a toronyban, mint egy klisés hercegnőt egy zsé kategóriás Disney filmben.

- Azt hiszem – mondom egy erőltetett műmosollyal.

- Kicsi a világ – mondja, és elmosolyodik.

- Az – felelem bárminemű lelkesedés hiányában.

- Hogy kerültél ide? – vált témát legnagyobb örömömre. Nem akarok hazudni neki.

- Uscyába mentem gyalog, és poénból felmásztam egy sziklára, ahol elaludtam, és itt ébredtem, pontosabban a gyengélkedőn. Te?

- Tross Hillsben voltam bulizni a haverokkal, és poénnak találtam, hogy az éjszaka közepén átmotorozok Little Xeatbe. Az utat levágtam a kanyonban, eléggé részeg voltam, és nekimentem a sziklának. Itt ébredtem fel, tegnap reggel. Ismered már a helyet? – Egy szuszra hadarja el, a monológja végén átnyúl az asztalnál, és lop egy darab tojást a rántottámból.

Megvonom a vállam. – Nem igazán – felelem végül.

- Akkor, megyünk, és megnézzük magunknak? – kérdezi és egy ördögi vigyor ül ki az arcára.

Elmosolyodom. – Naná – vágom rá egyből.

Egyszerre pattanunk fel, és leadjuk a tálcánkat.

- Hova menjünk? – kérdezi elvigyorodva.

- Arra – mutatok az edzőteremmel ellenkező irányba.

- Mi van ott?

Megvonom a vállam. – Majd megtudjuk.

Nicol elneveti magát, és elindul. Szimpatikus lánynak tűnik, talán életemben először lesz egy barátnőm.

Elnevetem magam, és utána futok.

Egy barna, kilincs nélküli ajtó előtt áll. Belenyomja az ujját az egyik érzékelőbe, és kinyílik.

Egy nagy terembe nyílik, ahol minden sötét, csak egy nő van itt, és olyan, mintha harcolna a láthatatlan ellenséggel. Rúg, üt, és egy pisztoly van a kezében, amit lövésre emel, és a levegőt lövi, de nem lő igazából ki semmit.

Nicollal összenézünk.

- Ez mit csinál? – kérdezi suttogva. Megvonom a vállam.

A nő felemeli a fejét, és ránk pillant. A szeméhez nyúl, és kivesz belőle egy-egy lencsét, és a pisztolyt eldobja, majd kivesz egy-egy vezeték nélküli fülhallgatót a füléből. Megismerem, X az. Ránk mosolyog.

- Sziasztok! Látom összebarátkoztatok – mondja mosolyogva. – Ez egy szimuláció, harcolni kell, a kiképzés szerves része. Kipróbáljátok? – Magyarázza el, gondolom, látja a tekintetünkben az értetlenséget.

- Naná – vágja rá Nicol.

- Nekem is tetszik az ötlet – felelem mosolyogva.

- Ayanna, te ezt fogod kipróbálni, míg Nicol a szomszédban lesz, jó? – kérdezi X, de nem várja meg a válaszunkat, hanem beterel a terembe. Olyan negyven négyzetméter, fény csak az ajtón jön be. A kezembe nyom egy fegyvert, de biztos nem éles.

- Ha lőni akarsz, akkor célzol, és meghúzod a ravaszt – mutatja nekem, én pedig bólintok. Kíváncsi vagyok mi lesz belőle. Az egyik falhoz sétál, és elvesz onnan valamit, majd hozzám jön. A fülembe belenyomja az egyik fülhallgatót, a másikat a tenyerembe nyomja. Felhúzza a dzsekimet, és a tetkóra helyez egy műanyag lapot. – Ez egy érzékelő, ha bármilyen fájdalom ér a szimulációban, akkor azt te is érezni fogod, de csak pár másodpercig. – Itt nyelek egyet, egyre kevésbé tetszik ez nekem. – Nézz fel – utasít, én pedig engedelmeskedem. A szemembe helyez két lencsét, nem zavar a látásban, olyan, mint eddig. – Amint kimegyek, tedd be a másik fülhallgatót is, és ha úgy érzed, hogy kész vagy, akkor nyomd meg erősen az érzékelőt a karodon. – Bólintok. – Ugyanabba a szimulációba teszlek titeket Nicollal, várd meg. Ugyanazt fogjátok látni, olyan lesz, mintha egy helyen, tényleg ott lennétek, de igazából nem vagytok. Jól jegyezd meg, hogy komolyabb bajotok nem lehet, de fájdalmat érezhettek. Megleszel? – kérdezi, és végigsimít a karomon.

– Igen – mondom. Rám mosolyog, és kimegy. Berakom a fülembe a másik fülhallgatót, és felhúzom a dzsekimet. Megszorítom a puskát, és megérintem az érzékelőt.

Fény vakít el, kell pár másodperc, hogy kitisztuljon a látásom. Atranában vagyok, Oskia fővárosában, minden annyira élethű, mintha tényleg ott lennék. Délután lehet, és ott körül vagyok, mint amikor néhány nappal ezelőtt felszálltam a buszra, valahol a belvárosban, a palota környékén. Egy papír cetli van a kezemben. Széthajtom.

„Keressétek meg a királyi párt, és likvidáljátok őket. Senki ne vegyen benneteket észre!

Fedő sztorid: A dán miniszter lánya vagy, aki a királyné születésnapjára érkezik az unokatestvérével.”

Nem! Ezt nem! Nem tehetem, nem ölhetem meg a szüleimet, egyszerűen nem tehetem. És mi van, ha én is ott vagyok? Mint csecsemő, vagy találkozok magammal, és lebukok Nicol előtt?!

Állj! Ayanna, térj észhez! Honnan tudnának rólad? Ez csak egy szimuláció.

Ebben a pillanatban megjelenik mellettem Nicol. Ugrok hátra egyet ijedtemben, furcsa, hogy a körülöttem állók meg sem lepődnek, mintha ott sem lennénk. Végigmérem újdonsült társamat, és döbbenetemre nem úgy néz ki, mint az előbb. Szőke haja most egyenes, és egy napszemüveggel van hátrafogva az arcából. A fülében egy nagy karika lóg, egy méregzöld dzseki van rajta, meg egy mély kivágott zöld ruha, ami a térdéig ér, a medencecsontjáig felsliccelve mid a két oldalán. A dzsekijének a belső zsebében látom kivillanni a pisztolyát.

- Mi ez a kinézet? – kérdezem döbbenten. Elneveti magát.

- Én is ezt akartam kérdezni – mondja vigyorogva. Nem értem, miről beszél, de van egy olyan érzésem, hogy nem akarom tudni. Persze erre nincs lehetőségem, mert megragadja a kezem, és egy kirakathoz húz, hogy megnézzük magunkat.

Döbbenten állok. A hajam vörös, és épp’ az állam alá ér. Egy fekete, fél vállpántos, combközépig érő ruha van rajtam, ami a jobb oldalán fel van sliccelve a combom közepéig, fekete harisnyával, meg magassarkúval, most tűnik fel, hogy a kezemben ott van egy kis kézi pisztoly.

- Basszus, ezzel mit csináljak? – kérdezem, de olyan nevetséges ez a helyzet, hogy vissza kell tartanom a nevetésem. Kezdem elfelejteni, hogy ez csak egy szimuláció.

- Tedd a combfixedbe – mondja nevetve. Felvonom a szemöldököm, hogy honnan tudja ezt. – Mi van?! Szerinted, hogy csempésztük a lapos üveget a bulikba? – Rám vigyorog.

- Hány éves vagy te? – kérdezem nevetve, de teszem, amit mond, de rá kell, hogy jöjjek, hogy a ruhámnál nagyon feltűnő, ezért a két combom közé rakom. Igaz, így nem valami kényelmes, de legalább nem kapnak el fegyverhordásért. Basszus, remélem nem fog elsülni.

- Tizennyolc – mondja nevetve. – Mit kell csinálnunk?

Előveszem a papírt, és megmutatom neki.

- Akkor? Most mit csináljunk? – kérdezi. Megvonom a vállam.

- Menjünk a palotához – mondom, majd megragadom a kezét, és húzni kezdem. – Gyere.

A mellettünk lévő metróállomásra futunk, a jegy lyukasztást kihagyjuk, egyszerűen csak átugrunk a jegyváltó fölött. Nincs mit veszítenünk, ez csak egy szimuláció, habár kezdem egyre jobban azt hinni, hogy ez a valóság.

Amint a megállóhoz érünk, befut egy járat, mi meg nevetve bevágódunk egy kocsiba. Aránylag nincsenek olyan sokan, de a legtöbb ülésen már nincsen hely. Lerogyok az egyetlen üres ülésre, Nicol meg megáll előttem, így tökéletesen látom a dzsekijébe rejtett stukkert. Hátra kell hajtanom a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Húzd be a kabátod – szólok neki, mert ez így elég feltűnő. A szemét forgatja, de felhúzza a cipzárját.

- Nem furcsa, hogy ilyen valóságos ez az egész? – kérdezi meg pont azt, ami nekem is az eszembe jár. – Mármint, olyan könnyű elfelejteni azt, hogy igazából nem vagyunk itt, hogy egy hegyben vagyunk. Basszus, mi van, ha nekimegyek időközben a barlang falának?

Bólintok, én is hasonlóképpen érzek. – Ja, teljesen furcsa, lassan tudathasadást kapok, mert nem tudom eldönteni, hogy mi a valóság. Mármint tényleg érzem magam alatt a műbőr, összeizzadt ülést. – Megszorítom az említett helyet, ami felveszi a kezem formáját. – Hogyan csinálják ennyire… reálisra?

Felrémlik előttem a kép, amikor néhány nappal ezelőtt ugyanezt láttam, ültem a metrón, csak akkor féltem, hogy megtámadnak, vagy ne adj Isten, elkapnak. Annyival másabb itt ez, ha nem lógna néha a szemembe a vörös hajam, és nem fájna a magassarkúban a lábam, akkor azt hinném, ez már a valóság. Annyira jó lenne ezt elmondani Nicolnak, de még csak pár órája ismerem, és nem tudom, mennyire bízhatok meg benne.

- Azokhoz a lencsékhez, és érzékelőhöz lehet köze, amit X ránk rakott. Nagyon profi cucc… Szerinted, tényleg olyan kémek leszünk, mint a filmekben? Mármint kapunk kütyüket, meg ilyenek?

Elnevetem magam. – Remélem, az olyan király, mármint érted. Háztetőkön ugrálunk, vagy egy ünnepségen, a nézők fölött kötélen átereszkedünk, meg ilyesmi, szétrúgjuk a rosszfiúk seggét, miközben az emberek a hangversenyt hallgatják. 

Szinte látom magam néhány év múlva, profi, kiképzett kémként.

- Én azért kicsit félek – mondja halkan, és elfordítja a fejét, nem néz rám. – Mi van, ha nem vagyok elég jó, és rövid időn belül kihajintanak?

Megrázom a fejem. Ez még nekem eszembe sem jutott, nem akarom, hogy kidobjanak onnan… innen, mert akkor nem tudom, hogy mit csinálok, mert se pénzem, se lakásom, se semmim nincs, rövid időn belül szerintem egy prosti lennék Uscya utcáin.

Szerencsére nem kell válaszolnom neki, mert a metró megáll, és az emberek kicserélődnek körülöttünk. A villogó táblára nézek, és megállapítom, hogy még nem most kell leszállnunk, emlékszem arra a megállóra, ahonnan indultam négy nappal ezelőtt. A mellettem ülő kopasz, negyvenes férfi feláll mellőlem, Nicol már mozdul, hogy levágódjon mellém, de egy húsz év körüli srác beelőzi. Szőke haja elég érdekesen áll, oldalt teljesen felnyírta, de a teteje vagy húsz centi hosszú, és jobb oldalra fésülve. Egy pár évvel ezelőtti divat jut eszembe róla, ez egy páva gyerek. Rám vigyorog. mit akar ez tőlem?

- Szia, láttam, hogy egyedül ülsz, és gondoltam csatlakozok hozzád, egy kicsit szórakoztatlak – mondja nekem, rám kacsint, és átkarolja a vállam. Próbálok elhúzódni, de nem sikerül. Nicolra pillantok, aki a röhögését próbálja visszatartani. Szemét! – Amikor megláttalak, azt hittem, meghaltam, és a mennybe tartok, mert te nem lehetsz más, csak egy angyal – mondja, és csücsöríteni kezd. Ezt nem gondolhatja komolyan! Az egy dolog, hogy nincs tapasztalatom a fiúk terén, de az már egy másik, hogy ez a szöveg még nekem se jön be, egyszerűen nevetséges.

Újdonsült barátnőmre pillantok, aki már egy kicsit elfordult tőlünk, és a kezével a száját takarja, két ujjával az orrát fogja be, hogy ne röhögjön fel hangosan. Most, hogy belegondolok, tényleg nevetséges ez a helyzet, ez a srác.

- Figyelj – mondom neki a lehető legkomolyabban. – Ne! Soha többé ne használd ezt… - Itt elgondolkozom egy pillanatra. Szerencsétlennek nem lehet nagy sikere a csajokkal, ha így próbálkozik. - Vagy bármilyen más, hasonló szöveget, nem menő, csak magadat égeted le.

Felpillantok az állomást kiíró táblára, és látom, hogy a mi megállónk következik. Felállok, erre megáll a metró is, nehezen, de sikerül nem hanyatt vágnom magam. Megpaskolom a srác vállát, és leszállunk Nicollal, de még az ajtóban hallom, ahogy néhány srác ormótlan röhögésben tör ki. Ahogy a barátnőmre nézek, látom, hogy neki nehezen megy visszafojtani, és ahogy őt nézem, nekem is az ajkamba kell harapnom, nehogy felvihogjak.

- El kellett volna kérned a számát – fordul felém Nicol. – Tök helyes pasi volt. – Na ez az a pont, amikor nem bírjuk tovább, és kipukkad belőlünk a nevetés. Percekig csak állunk a térdünkön támaszkodva, és vihogunk, magunkra vonva a többi ember figyelmét, de ez nem érdekel minket. És ahányszor csak egymásra nézünk, újult erővel tör ki belőlünk.

Jó néhány percbe telik, mire összeszedjük magunkat, már fáj a hasam a nevetéstől, és mind a ketten a könnyeinket törölgetjük. A metróra várók rosszallóan néznek minket, de ez engem nem érdekel. Még életemben nem röhögtem ennyire. 

- És most? – kérdezi Nicol a szemét törölgetve. Az lényegtelen, hogy a sminkje nagy része a kézfején van.

Megvonom a vállam. – Gyere, menjünk a palotához.